Csoóri Sándor

Hátranézek és nem látom magam

Hátranézek és nem látom magam
fiatalon, sem az esőkben, sem a hóval
megtömött egek alatt. Ősz van, régi
háborús ősz és Fehérvár minden harangját
egyszerre hallom zúgni egy fenyegetett délelőttön.
De csak mellkasom visszhangzik most is tőlük.

A folyóból, melyen átgázoltam, vércsék ittak.
Zölden rohant a víz árnyékom fölött.
De hova tűnt az az igyekvő, nyurga árnyék?
S hová a túlsó part sásos széle?
A vércsék égre szögezve visongnak erőtlenül,
mint földrengéses lopásban lefülledt latrok.

Bátorka arcom sehol. Kezem melege sehol.
Zsoltárt éneklő szám is hamu alatt.
Mintha egy elfelejtett nyelv szótára volnék,
vagy időszerűtlen álom, melyben évszázadokat
ugrál az idő kőről kőre
és jegenyék csúcsáról át a Holdra.

Bevetett ágyakat döncölök szét, párnákat
lökök félre, mint házkutatásos mámorban
titkosrendőr, de a gyűrt lepedőkön is csak a
nők kitakart arca tüzel- sehol az enyém!
Hamis tanúja voltam tán magam is ifjúságomnak
s tüzes kutyákat láttam futni a mezőn

ott is, ahol rőt kórót hömbölygetett valami vihar?
Vagy rég ízleltem csobogó, üde vért, amelytől
utoljára még megújulnék s a szememben lerakódott
só is kimosódna és láthatnám magam újra minden ég

                                                                             alatt,
minden ház kapujában, határvidékek szélhordta
szemetében? Hátam mögött csapkodó fény-esőkkel?