A teljesen szerelt és hajtóanyaggal feltöltött rakétát a hajtóanyag töltő gépkocsival (TZM) (Nálunk KrAZ-255V nyergesvontató húzta) odaszállították az indító állványhoz. Az indító állványhoz az előre megépített beton vezető mellett tolatva kellett odaállni. A ráállás esetleges hibáit a töltő jármű hátsó részének mozgatásával lehetett korrigálni. Ennél a komplexumnál nem kellett tekerni, mint az SZ-75-nél, vagy az SZ-125-nél, a rakéta áttöltése gombnyomásra ment.
Ettől fogva a rakétát elvileg indítani lehetett.
Ám általában nem ez történt, hanem a közeli fedezékből előhívták az automata töltőkocsit (ZM) amire már automatikusan le lehetett hívni a rakétát. Minden egyes indító állvány mellett kettő darab ZM volt, ami egy rövid sínszakaszon mozgott. A sínek V alakban ágaztak el, váltó nem kellett. A sín hossza attól függött, hogy volt-e a ZM-ek számára fedezék. Ha igen, akkor a sínek nagyjából 30 méteresek voltak, fedezék híján ennél hosszabbak.
Mikor némi szarakodás után mindkét ZM fel volt töltve rakétával, akkor elvileg beállt az alaphelyzet.
A rakétáknak a ZM-ről indítóállványra való áttöltése a K3 startelőkészítő kabinból gombnyomásra történhetett meg. A ZM előjött a helyéről, és megközelítette az indítóállványt, ami beállt az éppen aktuális töltési szögre. Megtörtént a két eszköz automatikus csatlakoztatása, majd a rakéta elektromos úton való átmozgatása. Mikor készen volt, (a rakéta farkán lévő elektromos csatlakozó rácsatlakozott az indító állvány megfelelő nyúlványára) a ZM elindult vissza a helyére. Mikor megfelelő távolságra eltávolodott, akkor az elektromos - levegős csatlakozó, ami a rakéta elejére illeszkedett, egy látványos és lendületes mozdulat után a helyére került. A csatlakozó karja olyan lendülettel ment előre, hogy a cementes zsákot képes volt 25 - 30 méterre elhajítani.
Mikor megtörtént a csatlakozás, akkor a rakéta felállt 48 fokos, indítási helyszögre, és ha a megfelelő giroszkópokat felpörgették, akkor elvileg indítható volt.