Amerikai gyorsaság

Irta : A. D. Millar.

Daphne szeszélyes amerikai lány volt. Atyja, a híres szenátor, a felesége halála óta nem sokat foglalkozott egyetlen lánya szívügyeivel s így senkit sem lephetett meg, hogy Daphne egy reggel azzal lepte meg az atyját, hogy „halálosan szerelmes“. A szenátor éppen nagy ellenzéki beszédére készült s kissé türelmetlenül kérdezte:
— Ki a szerencsétlen?
Daphne sértődötten felelte:
— Davies Stephen.
— Hát ez kicsoda? — kérdezte az atyja s most már kissé nagyobb érdeklődéssel fordult bolondos kis lánya felé.
•— Nagyszerű fiú, — felelte Daphne ragyogó arccal. — Félév óta állandó tenniszpartnerem. Már az európai utazásom előtt elhatároztuk, hogy feleségül vesz.
A szenátor elkomolyodva kérdezte:
— Mit tudsz róla? A családjáról? Mivel foglalkozik?
Erre Daphne is elkomolyodott és egy percnyi habozás után lassan felelte:
— Erről még nem beszéltünk... De kedves, jókedvű fiú és nagyszerűen tenniszezik.
Az atyja az ölébe ültette a lányát, végigsimitotta a haját s igy szólt:
— Ha már itt tartunk, kislányom, legalább nézzem meg ezt a nagyszerű tenniszjátékost kissé közelebbről. Hívd meg1 a nevemben Manhattan Beach-i nyaralónkba ■ egy hétre... majd Igyekezni fogok vele tisztába jönni.
így került Davies Stephen a szenátor palotaszerű tengerparti nyaralójába. Daphne csak most, az állandóbb együttlét alatt, Ismerte meg igazában Daviest és az alaposabb ismeretség eredménye az volt, hogy kiadta az útját. Visszaadta a jegygyűrűjét, mert úgy a lány, mint nagy emberismrettel rendelkező atyja rájöttek, hogy kapzsi, kalandorhajlamú hozományvadásszal kerültek össze. De Davies nem könnyen nyugodott bele az eljegyzés felbontásába és megfenyegette a lányt, hogy valami zuglapban kiadatja a szerelmes leveleit és minden ismerősüknek elküldeti az újságot. Bár a lányra megszégyenítő levél nem volt ezek közt, Daphne mégis attól remegett, hogy a barátnői egyes jellegzetes kifejezéseit felismerik és nevetségessé válik. Elhatározta tehát, hogy a leveleket visszalopja. Ez nem látszott nehéz feladatnak, mert Davies vendégszobája ugyanazon a folyosón volt, amelyen atyja dolgozószobája és ő maga már reggel bement a városba, azt mondva, hogy másnap jön vissza búcsúzni.
Daphne erős piszkavasat markolt meg és azzal indult el kalandos útjára. Amint atyja dolgozószobája mellett elhaladt... már éjfél volt... a kulcslyukon kiszivárgó fény felkeltette a figyelmét. Atyja ilyenkor már régen aludni szokott. Benyitott a dolgozószobába és ijedten megállt. Atyja ott ült a karosszékben és aludt, ügy látszott, hogy valamivel elkábitották, mert különben nem maradt volna ilyen későn a dolgozószobában. A nagy páncélszekrény előtt pedig, kezében browninggal, egy férfi állt és meglepetten bámult a belépő lányra. Daphne azonnal megismerte, hogy a betörő az a fiatalember, akivel Európából hazafelé utaztában a hajón olyan remekül mulatott... Tánc... séták a holdvilágos fedélzeten... Már akkor jobban tetszett neki, mint Davies, de már csak szeszélyből is ragaszkodott még akkor „első szerelméhez“, Davieshez.
— Baines... maga betörő? Azt hittem a hajón, hogy gentleman... — Mondotta Daphne megdöbbenve. Baines odalépett hozzá, megragadta erélyesen a karját s igy szólt: 

— Én is azt hittem, hogy maga úri dáma s most látom, hogy annak a hírhedt gangszternek, a „fekete Jack“-nek cinkosa. Hogy jut ebbe a házba?
— A szenátor titkárnője vagyok, — felelte a lány gyors elhatározással. — A hajón ugyanis nem árulta e)I, hogy a gazdag szenátor lánya.
— Látom, hogy a gazdájának altatőszert adott be,
— mondta a betörő — hogy Jacknek könnyebb dolga legyen. De most az egyszer nem fog ő engem lefőzni. A bandám körülzárta a nyaralót és Jack ezúttal nem fog elmenekülni. Megmutatom néki, melyikünk különb!
— Ki maga tulajdonképpen? — kérdezte Daphne megdöbbenve.
— A „szőke Willy“ vagyok, Jack legnagyobb ellensége. Mindig kijátszott, de most én fogom kirabolni a villát, nem ő.
Kissé megrázta a lány karját és keményen rászólt:
— Azonnal mondja meg, hogy Jack hol bujt el a parkban vagy a házban, hogy végezzünk vele!
A sportolástól megedzett lány gyors, erélyes mozdulattal kirántotta, a karját a gengszter kezéből, egy ugrással kinn termett a folyosón és a szobájába rohant. Amint az ajtót felrántotta, látta, hogy a falszekrénye, ahol az ékszereit tartja, fel van törve s egy férfi éppen kiüríti. A betörő a lány felé fordult ... A tolvajlámpája véletlenül megvilágította az arcát és Daphne felismerte Davies Stephent. Felsikoltott... Davies rárohant, de a lány a kezében tartott piszkavassal úgy fejbe vágta, mintha golflabda lett volna. Davies elterült a szőnyegen. Az ajtóban megjelent a másik rabló, a szőke „Willy“, kezében villamos zseblámpával. Nyomában három rendőr. Támolyogva jött ki a dolgozószobából a szenátor is, aki közben magához tért. A „szőke Willy“ csodálatosképpen nem ijedt meg a rendőröktől, a szenátort égy székre ültette le s igy szólt a földön fekvő levitézlett vőlegényre mutatva:
— Szenátor úr, Nichols detektívfelügyelő vagyok. Besúgás következtében megtudtuk, hogy a hírhedt fekete „Jack“ ma betör a nyaralójába. Az ön titkárnője — Daphnere mutatott — összejátszott vele. Szerencsére idején érkeztünk.
— A titkárnőmf — mondotta a szenátor elképedve
— hiszen ő a lányom... az ott pedig..,.
De hirtelen elhallgatott. A rendőrök elszállították Daviest.
Egy héttel később Daphne újra korán reggel állított be atyja dolgozószobájába:
— Atyám, halálosan szerelmes vagyok, — ezzel kezdte most is s a szenátor ijedten ugrott fel:
— Az Istenért... újra megismerkedtél valami gangszterrelT
— Ellenkezőleg, rendőr... Nichols, aki nálunk a „fekete Jack“-et elfogta.
— És jól tud tenniszeznif — kérdezte az atyja nevetve.
— Hogyne, már a hajón tenniszeztünk... Nagyszerű fiú ... — felelte Daphne sugárzó arccal.
És a szenátor boldog volt, hogy végre olyan vőlegénnyel van dolga, akinek legalább a mesterségét tudja.

• Pesti Hírlap, 1935. szeptember 5.