V43 1279 Creative Commons License 2018.09.15 -13 4 67744

Zentralalpen: Bergerhube-Hohentauern, Edelrautehütte-Sankt Nikolai im Sölktal

 

Tavaly október eleje óta eltelt hosszas, bő 9 hónapos várakozás után végre ismét komolyan terítékre kerülhetett a Zentral folytatása. Több ember jó tanácsára (szerencsére) nem május végén kezdtem bele a folytatásba, hanem ez június végére datálódott. A téli aszfaltos Zentral bejárás tervéből nem lett semmi, ősszel/télen/tavasszal más túramozgalmakkal foglalkoztam. Eredeti tervem szerint pótoltam a tavaly szeptemberben kimaradt Bergerhube-Geierkogel szakaszt, majd az Edelrautehüttétől mentem volna egészen Sankt Nikolai im Sölktalig. Sölktalban (ahogyan Sétálóssal röviden nevezzük) nyáron nem sok említésre méltó tömegközlekedés van (reggel egyetlen busz le a völgybe, Gröbmingbe 6:25-kor, ellenkező irányban semmi, nyáron viszont van ún. Tälerbus, ez ez nyári idényjárat, de ennek közlekedésével június végén még nem számolhattam), így eredetileg nem is számoltam vele megszakítási pontként. A jó ideje eltelt külföldi tapasztalatoknak köszönhetően, ahol eddig mindig el tudtam jutni mindenhová ahová akartam és abban az időben is, így bevállaltam a stoppolásos lejutást, persze időbeli ráhagyással. Időközben úgy alakította a sors az életemet, hogy váratlanul több szabadidőm lett a tervezettnél, így lényegesen többet tudtam ebből a túrázásra fordítani, így az itthon még csak rövidkének titulált sölktali túra ötlete hirtelen a Tappenkarseehütte (1. kötet végpontja) utáni Hüttschlagig hízott, 10-12 napos időtartamra. Merész ötlet volt, de tetszett és kíváncsi voltam a valóságban hogy fog ez alakulni. Túra közben több negatív körülmény kölcsönhatása miatt (fáradtság, csapadékos időjárás, honvágy, kaja hiány stb) végül a túra először Obertauernig rövidült fejben, majd ezután visszaállt az eredetileg elképzelt sölktali kiszállás. Az okokról részletesen írok majd lejjebb.

A tervezett út igazolófüzet szerinti 81 km hosszúsága mellé jelentős szintek is társultak, főleg a második túranapon. A helyzet az hogy itthonról persze nagyon vártam a folytatást, de a rendelkezésre álló kondim (pedig télre sem álltam le, tavasszal pedig sok szlovák nájvyssie pontot hódítottam meg, ott is volt szint) nem teljesen igazodott a füzetben „anspruchsvolle”, azaza „igényes” megnevezéssel illetett nehézségű magashegyi szakaszokhoz (a füzetben minden egyes szakasz mellé fel vannak tüntetve ezek a nehézségi jellegek, ennél már csak a „sehr anspruchsvolle” a nehezebb). Ezzel persze csak a helyszínen szembesültem, de szerencsére a június végi hosszú nappalok miatt sötétben nem kellett menetelnem, pedig jócskán többet mentem a megadott szintidőnél, sok helyen a 2 km/h sebesség is álom volt.

Szállások tekintetében a tavaly már megismert Bergerhube szomszédságában élő néninél és az Edelrautehüttében aludtam az első két éjszakán. A másik két éjszakán pedig a Schwabergerhüttében és a Mörsbachwirtben sikerült telefonon (örültem, hogy már ezt is sikerül így elintéznem, igaz a szlovákoknál jobban válaszolnak az osztrákok elektronikusan, de még mindig a telefon a leghatékonyabb) lefoglalnom. A Mörsbachwirt megtalálása nem ment könnyen, mert az eredetileg elképzelt, szomszédos Mörsbachhüttében való alvás nem jött össze (nincs nyitva), ezek után pedig az előtte lévő völgyben, Donnersbachwaldban próbálkoztam szállást találni, de csak igen borsos, 69 eurós ajánlatot kaptam. Szerencsére kaptam egy tippet is a Mörsbachwirtre, mert kifejtettem emailben, hogy olcsó szállást keresek, így ezek után már megtaláltam a megfelelőt. Szokásosan bőven az indulás előtt kezdtem meg ezeket az előkészületeket, így bőven belefért a szervezés az időbe. A Sölktal utáni részen nem foglaltam semmit, úgy voltam vele, hogy az majd alakul. De ebből a hosszabbításból, ahogyan már említettem nem lett semmi.

 

Hideg front érkezett az indulás napjának reggele előtt, én pedig úgy gondoltam, hogy a rövidnadrág+jégeralsó+esőnadrág elég lesz majd a hegyekben. Itthonról személyvonattal Tatabányáig utaztam, ahol a peronon várakozva kezdett megdőlni ez az elképzelésem, így miután IC-vel Sopronba utaztam, ahol volt bő másfél órám, egy előzőleg a mapy.cz alkalmazáson kinézett kínai boltba mentem, ahol egy könnyű hosszúnadrágot és övet vásároltam. Ezek után az állomás melletti Sparban töltöttem fel az ételkészletemben előtte fennálló lyukakat (kicsivel barátibb árfolyamon válthattam volna eurót a Spar előtti egyik házikónál, mint előző nap Pesten 325,9 ft-ért). 11:23-kor induló gyorsított személyvonattal mentem Ebenfurth útirányon át Bécs főpályaudvarig. Itt némi ücsörgés és internetetés után mentem le a főpályaudvar távolsági vonatainak szintje alatt a menetrendben is külön jelölt 1-2 vágányhoz, mivel a Linz felé induló Westbahn társaság vonata innen indult, ennek fedélzetén utaztam Linzig  majd egy átszállás után egy vezérlőkocsis ingavonattal a szép Pyhrn „hegységen” át Selzthalig. Itt egy óra várakozás következett, amiben megnéztem az állomást, a régi épületet és a mellette álló gőzmozdonyt.  17:39-kor induló személyvonattal utaztam a második megállásig, Trieben állomásig. Ide beszéltem meg a néninel a találkozót, akinél ugye aludtam tavaly, innen ő visz a házához, éjszakai szálláshelyemre. Esőben szálltam le a Talent motorvonatról, kimentem az állomásépület elé és ekkor érkezett meg vendéglátóm, üdvözlés után útra is keltünk Triebental felé. Triebentali völgyben már elállt az eső, időnként a nap is kisütött amikor kiszálltunk a kocsiból, majd a házba mentünk. Lepakoltam a szobában, majd a konyhába mentem, ahol lassan nekiállt a néni a vacsorám elkészítésének (vacsorát és reggelit is kértem, mivel nem volt nálam 10+ napra elegendő étel), közben beszélgettünk. Nem sokkal később az unokahúga és férje is beugrott egy órára, ők is kikérdeztek a túrámról. Finom vacsora után elkísértem a nénit a csirkékhez majd a tehenekhez, ő utána még a többi állathoz is elment (kecskék, halak), majd visszatérése után beszélgetéssel telt az este további része. Este 10 után a fürdőszoba felé vettem az irányt, majd aludni tértem.

 

1. bécsi főpályaudvar, jobbra egy Gysev cityjet, balra egy újabb festésű (pocsékul kinéző) Talent

2. Trieben állomás utca felőli oldala

3. kilátás szálláshelyem ajtaja előtt

4. kedves kis ház, ahol ezúttal is szívesen szálltam meg

 

7 órakor szólt az ébresztő, de már előtte fent voltam, reggeli után útra is keltem a könnyített cuccommal, mivel a többit a néni hozta utánam Hohentauernbe, ahová az esti találkozást beszéltük meg (rossz idő és nagy hó esetén a Weingrubentörl útirányon át (itt is összeértek volna a tavalyi lépteim a mostaniaakkal a Geierkogel alatti házaknál) Sankt Johann am Tauern is szóba került), mivel ő vitt volna fel este az Edelrautehüttébe (ez a rész már tavaly le lett járva), ezért az egészért fuvarozással és étkezésekkel együtt 29 eurót kért, adtam neki 30-at. 8 után útra keltem, az 500 méterre lévő Bergerhubénél volt élet, több ember is mozgott a ház körül. A kapun kinyitása majd zárása után az innen emelkedős keréknyomra léptem rá és mentem rajta 1 km-t az elágazásig. Igazából a Bergerhube a Zentralról ez a 2x1 km-es kerülő ami a pecsételés és szállás/kiszállási lehetőség miatt szükséges. Az elágazásban tavaly balra tértem Ingering felé, most pedig a várva várt jobbos irányba. Kis lejtő után keltem át egy patakon, majd az út újra emelkedni kezdett. Először keréknyomon haladtam, majd jelentős kimosódások után ösvényre tértem rá. Az előző napi esőnek köszönhetően az ösvény melletti növények ontották a vizet a lábamra és a cipőmre, így nemsokára tiszta víz lett a cipőm és ez az állapot sajnos meg is maradt egész napra. Ahogyan mentem egyre feljebb úgy lett egyre szebb és jobban kibontakozottabb a táj, a Mödringalm faházikója után nem sokkal egy elágazás után egy sokadik patakátkelés következett, majd közelről láttam a nem érintett, csak félig megkerülendő Kis (Kleine) Grißstein nevű hegyet, mely kinézete és növényzete alapján akár a Kis-Fátrában is lehetne. Balra csipkés sziklameredélyek, hátrafelé pedig porcukros hegycsúcsok (június végén!) uralták a láthatárt, valamint jól látható volt a tavaly szeptemberben érintett Kettentörl is. Az erdőket törpefenyves váltotta fel a lassan végéhez közeledő völgyzárlatban, illetve kisebb tengerszemek is megjelentek. Az idő eleinte napos volt, de mostanra már borússá és szelessé vált, pár csúcs egy ideig ködkoronát is kapott. Egy utolsó komolyabb emelkedővel érkeztem meg a 2009 méteren lévő Knaudachtörlre, ahonnan a hegység belsőbb részeibe tudtam tovább haladni.

 

5. elágazás Bergerhube után: balra Ingering, jobbra Hohentauern

6. kimosódott utak, durva állapotok lehetnek egy zivatarnál itt

7. Mödringalm házikója, kilátással

8. Kettentörl, ahol tavaly keltem át, távolról fotózva. A nyereg jelleg szépen kivehető

9. déli irányú kilátás a Knaudachtörl előtt, tengerszemmel

10. Knaudachtörl

 

Szemben látszódott a túrám következő nagyobb hegye a Sonntagskogel (először Geirkogelnek hittem) és az előtte lévő terület, balra pedig a messzebbi hegyek, jobbra a Nagy Grißstein zárta a látóhatárt. Itt egy kis pihenőt tartottam, fotóztam, írtam a csúcskönyvbe (doboza figyelemre méltó, ugyanis 1947-ben készült), majd egy lejtővel elhagytam a nyerget. Pár lépés után egy kisebb tó mellett telepedtem le a szélcsendben és sütöttem meg 2 db, még Sopronban vásárolt sajtos virslit. Sajnos magában, mivel a kifliket nem hoztam magammal. Vágytam egyszer egy ilyen kis tó melletti étkezésre, ez most megvalósult. Induláskor kellemetlen volt újra átérezni vizes cipőm valóságát, de annyi időm nem volt hogy várjak levett cipővel a zoknim száradására, így is jócskán eltelt az idő és éreztem, hogy nem könnyű ez a terep. Egy újabb emelkedő után kőomlásos szakaszra tértem rá a Nagy Grißstein  oldalában és ezen kellett mennem egy jó darabig kőről-kőre lépkedve, nem volt éppen a leggyorsabb így. Durván félúton a kőomlásnál megálltam, fotózni akartam, erre a fényképezőm lemerült akkut jelzett. Nehezen vettem tudomásul, hogy az egész éjszaka töltött elemgarnitúrám máris lemerült volna, de kicseréltem egy másikra. A másiknál is lemerülést jelzett…itt már kezdtem vakarni a fejemet. Betettem a harmadik, zöld színű garnitúrát (a másik kettő kék volt), ezzel már működött. Ezen kívül már csak egy aranytartalék, 4 db alkáli elemem maradt volna a telefonon kívül. Azon gondolkoztam, hogy így érdekes lesz még tizenakárhány napig menni, hogy igazából a magammal hozott elemkészlet fele már az első nap felétől nem használható. Finoman fogalmazva sem örültem a helyzetnek, de nem tudtam mit csinálni. Nagy nehezen végére értem a kőrakásnak, innentől viszont csúszós, néhol hiányos kitaposottságú ösvényen haladtam, párszor jól megcsúszva. Legalább a környező hegyek hallottak pár magyar káromkodást, úgysem történik ilyen ott túl gyakran. Távolról láttam egy túrázó párt, de mire a Triebeni nyeregbe (Triebener Törl) értem már lefelé vették az útjukat. A füzetben megadott időt jócskán túllépve érkeztem meg ide, majd mentem tovább egy újabb emelkedőn, ami már a mai második legmagasabb hegyre a Sonntagskogelre vezetett. Hosszú és fáradtságos emelkedő után érkeztem meg a 2229 méteres csúcsra (előtte egy szerintem igen veszélyes pont van, ahol eléggé oda kell figyelni a mászásra).

 

11. Grosser Griesstein, porcukorral

12. szemben a Sonntagskogel

13. kőomláson át vezet az út a triebeni nyereg felé

14. Grosser Griesstein hó nélkül, napsütésben, felfelé menet visszanézve

15. veszélyes pont a Sonntagskogel csúcsa előtt

16. Sonntagskogel, csúcskereszt

 

Csináltam pár fotót a szép kilátásról, majd leültem egy kicsit, pecsételtem mind a kettő ide kihelyezett pecséttel, majd a meredek lejtőn elhagytam a hegyet. A térkép szerinti Weingrubertörl elágazás ahol a St. Johann am Tauern felé vezető 949 sz. út ágazik ki, a valóságban nem nagyon létezett, nagyon ösvény sem lefelé, de útjelző tábla sem volt. Egy hófolt széle mellett elhaladva (egy madár mocorgott a közelében, nem tudom miért „éri meg” nekik itt fent élni, a háborítatlanságot leszámítva) kezdtem meg a következő fáradtságos emelkedőt a tavaly szeptemberben már megismert Geierkogelre. Útközben többször szörnyülködtem rajta, hogy a szomszédos lejtőn ereszkedtem le tavaly, de ez a lejtő még ilyen száraz időben sem volt könnyű terep, hát még akkor. Ezúton is megerősítést nyert, hogy kisebb fajta csodával felért, hogy a tavalyi kalandot ép bőrrel megúsztam itt. A csúcs alatt keresnem kellett az utat (még a telefonomon futó mapy.cz navigációja adta kényelem mellett is), a hegy utolsó „szívatásaként”, majd felértem a csúcsra, ismét, másodszorra. Hazudnék ha azt mondanám vártam a viszontlátást, a tavalyi durvább érkezés majd távozás után, de semmiképpen nem engedhettem meg hogy a túrámban folytonossági hiány legyen. A csúcskereszt jobb oldalának egy darabja tavaly óta leszakadt. Egy kis időre leültem, majd tavaly irományom elolvasása után ismét írtam a csúcskönyvbe. Körbenéztem a kilátást és másnapi túrám egy-egy kivehető pontját kerestem a felhős időben, amelyet távolabb megszakított egy-egy napsugár.  Kabátomat elviseltem magamon a szeles csúcson, majd lassan továbbindultam a szomszédos púpra, melyen kecskék és bárányok tömörültek össze, a „góré” közelről leste elhaladásomat előttük. Innentől kezdődött el a hosszú lejtő Hohentauern felé. Nem sokkal később egy srác jött szembe akinek mondtam, hogy figyeljen az állatokra feljebb. Szép kilátás övezte az utamat lefelé, többet láttam a tájból mint tavaly. A sípálya közepénél kezdett el esni az eső, az már ki is tartott a Moscher fogadóig ahová a nénivel találkozást beszéltük meg. Még föntről láttam ahogyan érkezik a parkolóba, pár perc múlva én is befutottam. Elég durva időt futottam, 16,8 km-re 10 óra 6 perc jött kis, ez durván 1,7 km/h tempó. Azzal vigasztaltam magam, hogy ez még csak az első nap és majd belejövök. Innentől fogva viszont a teljes cuccomat vinnem kellett ugye. A fogadó most is zárva volt, így nem jutottam hozzá a Zentralos pecséthez.

 

17. Geierkogel következik, elvileg balra le lehetne menni St. Johann am Tauern felé, gyakorlatilag ösvénynek nem sok nyoma van

18. kilátás nyugati irányba

19. Geierkogel, második nekifutásra értékelhető kilátással

20. pillantás egy meredek részre kelet felé nézve, kicsit a Gyömbér északi meredek leszakadására emlékeztet

21. állatok a Geier "társcsúcsánál"

22. haladás szépen lefelé

23. napfényben fürdik a következő napi útvonalam egy kis része

24. sípályán Hohentauern előtt

25. Moscher fogadó, Hohentauern, ezúttal is zárva

 

Elindultunk a kocsival, problémamentes volt az utunk a Hohentauern utáni sorompóig, ami az Edelrautehüttéhez vezető utat zárja le és csak fizetés ellenében lehet továbbmenni. Én teljesen azt hittem mivel a hütte főnökének a nagynénje a néni, hogy tudd erről a pontról és van felhatalmazása tovább haladni. Eléggé meglepődtem amikor ő meglepődött a sorompó látványán. 6 eurót kóstált az útdíj autóra, neki viszont nem volt ennyi aprója, tőlem kért (persze én fizettem volna az egészet), de nekem pár cent apróm volt. Szerencse mellém szegődött ugyanis mögöttünk megállt egy másik autó, amiből egy hegyi mentős srác szállt ki és végül ő vitt tovább, ingyen. Átcuccolás és elköszönés után el is indultunk felfelé, meredek lett volna még ezt az 5 km-t legyalogolni a nap végére a lassan. Útközben kérdezgettem a Nagy Bösensteinre vezető útról, ugyanis ekkor még nem döntöttem el, hogy arra megyek, vagy a kijelölt Zentral útvonalon a Großer Hengsten és a Kis Bösensteinen keresztül. Azt mondta angolul, hogy az út jó és gyakran járt, de nem könnyű és az időjárás problémás lehet. Ebben egyetértettünk, ugyanis amikor kiszálltunk a hütte alatti parkolóban rákezdett az eső. Ő elköszönt és ment a dolgára az egyik ösvényen, én pedig elgyalogoltam a szállásomig. Benyitva az ajtón rögtön szembesültem a teltházzal, tavalyról emlékeztem az egyik magyar dolgozójukra, ő ezúttal is megtaláltam, sajnos ő is megerősítette, hogy szabad szobára semmi esélyem sincs (szombat este volt), a lágerbe írtak be éjszakára (hogy miért azt most sem tudom. Tavaly igaz ott aludtam mivel alig volt valaki házban így ott is tudtam egyedül aludni, de most egy szóval sem mondtam, hogy ezt akarom). Sikerült vennem a fényképezőmhöz használt elemek kapcsán fennálló krízis enyhítésére 4 db elemet, amiért 8 eurót számoltak fel, a fekhellyel és fürdéssel együtt 24 eurót fizettem. Az első emeleti 1-es számú láger amiben tavaly aludtam eléggé teltházas volt, de én a 2. emeleti 2-es lágerbe mentem, ami üres volt. Nem igazából tetszett ez a helyzet, mivel fennállt a veszélye, hogy az éjszaka közepén nyitnak be és keltenek fel és ez sajnos meg is történt. A 2. emeleten gyerekek szaladgáltak és amúgy is nagy volt a felszűrődő zaj, nem éppen erre vágytam, de tudomásul kellett vennem a helyzetet. Vacsora (2. adag sült virsli hagymával) után a fürdő felé vettem az irányt, kimostam a zoknijaimat, alsógatyámat és ingjeimet, szerencsére rendelkezésre álltak fűtőtestek is a szárításhoz. A fürdőben a tavaly megismert zsetonbedobós rendszer üzemelt. A fürdőhelyiséggel szemben a cipős szobában (cipők itt száradnak este) találtam egy szabad ágyat, mondom ez lesz a b terv ha fent nem tudok aludni. Visszatértem a 2-es lágerbe, majd némi pakolászás után ledőltem, nézegettem a térképet és a füzetet, a másnapi 24 km-es táv elég meredeknek tűnt a mai menetidőt figyelembe véve és másnap jóval több szintre is kellett számítanom, érdemleges frissítési/pihenési lehetőség nélkül, mivel semmilyen alm vagy hütte nem volt az útvonalon, forrást sem jelzett a térkép. Nem szoktam az ilyen helyeken fogyasztani, de azért lelkileg nem rossz, ha legalább az elvi lehetőség megvan erre. Este 10 után kapcsoltam le a lámpát, sokáig forgolódtam mire valami alvásfeléséget sikerült produkálnom.

 

26. Edelrautehütte

 

0:40 előtt zörgésre ébredek, majd megtörtént amitől féltem: benyitottak a lágerbe és egy öntudatlan srácot cipelt be 2 csaj az egyik szemközti ágyra. Mondanom sem kell mennyire örültem ennek. Bíztam benne, hogy ennyi volt, de az egyik csaj még kétszer visszatért, egyszer a srác cuccaival, másodszorra pedig saját maga is becuccolt és lefeküdt. Nehezen gyűrtem le az idegességemet, de mondom próbáljuk meg az alvást így. Amikor a srác elkezdett horkolni akkor elfogyott a türelmem, fogtam magam és lementem a cipős szobában található szabad ágyra. Itt végre nyugalmam volt és a cipők bukéja is „segítette” az elalvást, ekkor már jócskán fél 2-re járt az idő.

 

27. cipős szoba, vagyis a szakzsargonban Trockenraum, itt találtam végre nyugalmat egy pár órára

 

Fél 6 magasságában már fent voltam, elcsigázva vettem tudomásul, hogy esik kint az eső. Nem kapkodva a reggeli teendőkkel (cuccaim lehozása, reggeli, vízkészlet feltöltése, megszáradt ruháim felvétele/eltétele), annyi változás történt, hogy valamelyest csendesedett az eső, így fél 7 után kiléptem a még így is pocsék időbe. A hegyek csúcsai ködben voltak, így a Nagy Bösenstein nem játszott (így a kisebb testvéréről a kitérőt is elvetettem), tehát a kijelölt úton kezdtem meg a túrát a Nagy (Großer) Hengst/Kis (Kleiner) Bösenstein útirányon át. Néhány lépés után egy Zentralos dombor nyomott tábla mellett léptem az ösvényre mely egyből emelkedni kezdett. Optimistán lépkedtem egyre feljebb, bíztam benne, hogy a rossz idő és a tegnapi lassú menet múló dolog lesz. Felérve a  gerincre az ösvény jobbos kanyart vett, majd megkezdődött a hosszú kapaszkodás a Hengstre. Eleinte vigyáztam a lépteimmel, hogy a vizes füvek minél kevéssé érjenek hozzám és a túrabotjaimmal is vertem le róluk a vizet, de egy idő után feladtam és fásultan vettem tudomásul, hogy ez a nap is vizes cipőben fog telni. A ködben egy-egy pillanatra lyukak keletkeztek , így volt hogy egy kis időre látszódott az Edelrautehütte és a Nagy és Kis Scheibelsee, amelyek közül a nagyobbikat tavaly szeptemberben körbesétáltam. Ezúttal láttam sátrakat is a tó mellett, biztos jobban aludtak benne mint én a házban. Jócskán esett az eső és a törülközésről gondolkozva hasított belém a felismerés, hogy a kis törülközőmet a hüttében hagytam…amikor felmentem a lágerbe a cuccaimért reggel, akkor a száradást miatt kiterített törülköző ott maradt. Mérgelődve vettem tudomásul ezt a tényt, de mivel már egy órányira jártam a háztól visszafordulni nem volt lehetséges, mert ezzel 2 óra késést okoztam volna magamnak. A fényképezőgépem lencséjét már meguntam törölgetni minden egyes képnél (közben rájöttem, hogy melegen tartva a tegnapi hibás elemek is működnek, így minden fotózás előtt ki kellett vennem az elemeket a melegen tartott zsebemből és a végén meg visszatenni), inkább telefonnal fotóztam az idő jobbra fordulásáig. Egyre feljebb érve az esőből hó, majd hózápor lett, így érkeztem meg a behavazott 2159 méteres Nagy Hengst csúcsára, 0 kilátással.

 

28. úton a gerincen a Hengst felé

29. esik-esik...

30. visszanézve a ritka réseken az Edelraura és a tavaly körbesétált Grosser Scheiblseere

31. Grosser Hengst, fantasztikus panorámával...

 

Nem is időztem egy-két csúcsfotónál többet itt. Hazudnék ha azt mondanám, hogy 2-3 centis hóra számítottam június végén, de nem tudtam mit kezdeni ezzel. Tovább haladva sziklás gerinc, törpefenyves, majd egy durvább és mászósabb sziklás gerinc következett. Kilátás nuku, eső esik, cipőm vizes, zsákom nehéz (a céges zsák kisebb mint egy nagy zsák, de azt is meg lehet pakolni nehézre+a barátnőm tornazsákjában is lifegett még pár cucc (edények, extrudált kenyér stb), melyek hely hiányában nem fértek el a táskámban). A legkevésbé sem éreztem magamat jól, sőt. Ahogyan egyre feljebb másztam úgy lett a szél is egyre jelentősebb. A Kis Bösenstein 2395 méteres csúcsát semmi különösebb tárgy nem jelezte, csak sejteni lehetett. Innen néhány percre elágazás volt, itt jöttem volna ha a Nagy Bösenstein felől jövök, örültem, hogy nem így volt. A viharos szél fagypont környéki hőérzetet teremtett, innen elég hosszú, fárasztó és helyenként a vizes sziklák miatt elég veszélyes ereszkedés következett. Sajnos a veszélyes pontokon semmilyen biztosítás (kötél, sodrony, kapaszkodó, lelépő) nem volt, felmerült bennem, hogy ez így egyáltalán rendben van-e, szerintem elég veszélyes ebben a formában ez a szakasz. Lassan, de úgy nézett ki biztosan kihaladok a ködből, az eső is elállt és nagy nehezen megérkeztem a Sétálóssal csak Perverz hágónak nevezett Perwurzpolster nevű nyeregbe, amely 1814 méteren feküdt, tehát több mint 650 méter szintvesztéssel járt és a következő emelkedő a Perwurzgupf oldalában már a küszöbön állt. A nyereg táblája mellett megebédeltem, az egyik magammal hozott konzerv volt a menü, hogy a súlycsökkentés is haladjon.

 

32. Mordor lépcsőin

33. június végi ráfagyott havas tábla a Kis-Bösenstein alatti elágazásban, mindez június végén

34. éles váltás: szemben a Perwurzgupf, a következő kihívás, erre a csúcsra szerencsére nem kellett felmenni

35. ebéd a nyeregben, hátterben a Kis-Bösenstein még mindig ködben

 

Az idővel elkeserítő módon álltam, ugyanis 6 km-t 6 óra alatt sikerült elérnem ,ezzel produkálva 1 km/h sebességet. A Perwurzgupf lejtőjén kapaszkodva már 13 órára járt az idő, még volt 8 világos órám a Schwabergerhüttéig, ez az azonban nem kis feladvány volt a hátralévő 18 km-re ilyen tempó mellett. Szerencsére legalább a kilátás jó lett a kitisztult időnek köszöntően, a Kis Bösensteint leszámítva körbe szép kilátásban gyönyörködhettem. Idővel a két Bösensteinről is eltűnt a ködsapka és láthatóvá vált az útvonalam a Hengstől odáig is (gyanítom addigra a hó is elolvadt. A Perwurzgupf csúcsát a Zentral elkerüli, de a soron következő Zinkelkogelre (2233 m) felmegy, innen is szép kilátás volt. Az útvonal nehézsége ellenére sok új és jó állapotú jelzéssel találkoztam, pedig helyenként rendes ösvény sincsen. Nem túlzok, hogy ez a Zentral keleti részének legkevésbé járt része, ezen mondjuk nem is csodálkozom (később vettem észre, hogy a füzetben az „anspruchsvolle” szó előtt a „sehr”, azaz nagyon szó is ott van, a magassági metszet is leginkább egy fafűrész fogaihoz hasonlít). Kisütött a nap, de az idő gyorsan telt, innen lejtmenet következett a Reiterecksattel felé,  útközben jó pár kisebb tavat láttam, itt sikerült némileg gyorsabban haladnom, azonban az előttem fekvő Großer Geierkogel (ezeket úgy látszik vonzom) és Hoschwung együttesre nem volt világos, hogy hogy jutok fel, hiába néztem a hegyet, minden oldalról meredeknek tűnt a feljutás, így ezzel a nyitott kérdéssel érkeztem a hegy lábához. Meredek indítás után leesett, hogy kell tovább menni: egymás után több helyen is acélsodronyok lógtak le a hegyről, ezekbe kapaszkodva kellett feltornázni magamat. A legkevésbé sem hiányzott ez nekem, még élénken élt bennem a Kis Bösensteinről a lefelé jövet, erre tessék egy újabb veszélyes és nagy figyelmet igénylő rész. Helyenként gondolkozást és ügyességét is kívánt az erőn kívül a feljebb jutás. Mondanom sem kell, hogy nem volt egy gyors művelet ez sem, ahogyan a sodronyos rész utáni füves, nagyrészt meredek emelkedők sem. 17 órára járt az idő amire a Hochschwung csúcskeresztjéhez értem. Szép kilátás volt körbe és jól látszódott észak felé egy szép hegyi tó és mellette egy kis ház, amit már régóta nézegettem, de körben szép környezet és panoráma volt.

 

36. visszanézve a Kis-Bösensteinre

37. visszanézve a Geierkogel környékére, tegnap itt koptattam az ösvényeket

38. alig kivehető ösvényen a Zinkenkogel felé

39. jelzés

40. Zinkenkogel

41. kilátás észak felé

42. lefelé a Reiterecksattel felé, jobbra a Hoshschwung

43. távolban egy tó, kis házzal. A festői hangulatot a vizes cipőim és a jócskán lassú haladás zavarta

44.-45. ami egyáltalán nem hiányzott: fárasztó és időigényes kapaszkodás felfelé, az ún. Anstieg segítségével

46. Hochschwung csúcsán

 

Bő 4 órám volt hátra a világosból és az útnak km alapján még a kb fele előttem volt, mondom itt most már lassan csak a csoda segíthet. Egy kis nasi után lefelé indultam a hegyről és elhatároztam, hogy ahol nem emelkedik ott próbálok gyorsítani a lépteimen. Ezen kívül úgy döntöttem, hogy mentem ami menthető és a csúcsok alatt fogok elmenni, ezzel is nyerni egy kis időt (ha ezt nem teszem akkor sötétben megyek, annak meg sok értelmét nem láttam és nem is lett volna biztonságos ilyen terepen). A soron következő Schattnerzinken nevű csúcs amúgy is kitérő lett volna, így ez már adva is volt. A lépteim gyorsítása csak részben sikerült, mivel eléggé kimerített az út idáig tartó része is. A soron következő két csúccsal is hasonlóképpen jártam el, közben már lassacskán utolért a naplemente is. A Kleine Windlucken előtt barátnőmmel beszéltem telefonon, ekkor már kilátásba helyeztem, hogy Hüttschlag helyett csak Obertauernig megyek a túrán, mivel nagyon úgy nézett ki, hogy a logisztikában az egy tartalék nap kevés lenne a teljes távhoz. Egyre inkább kirajzolódott az, hogy másnap reggeli 6 órás indulás este 9 utáni érkezéssel ilyen tereppel és fáradtsági szinttel nem lesz tartható. A Kleine Windlucken púpja előtt találkoztam egy balra mutató halovány Schwabergeralm feliratú fatáblával, majd ezt követően balra egy kis ösvény indult el lefelé. Később kiderült, hogy már az utolsó csúcs előtt le lehetett volna térni a Gamperhütte felé (ez egy személyzet nélküli lágeres és elvileg ingyenes szálláslehetőség) a völgybe, majd innen 2 km-t kellett volna még mennem a Schwabergerhüttéig. Én már a Hochschwungról telefonáltam Rumpold úrnak, a Schwaberger főnökének, hogy későn fogok érkezni, ő azt mondta, hogy a táblánál térjek le a gerincről. Számomra csak az nem volt világos hogy a Kleiner Windluckennél , vagy a gerinc folytatásában lévő Großer Windluckennél, ahol a szállás/pecsét miatt a letérő út a gerincre visszatér kell-e letérnem. Úgy voltam vele, hogy nagy baj nem lehet, így elindultam lefele, nem sokkal később derült ki, hogy leginkább tehenek által használt csapáson haladok, itt ember legfeljebb pásztor képében halad. Jócskán beletelt ¾ órába mire a gerincről a szürkeségben a hegyoldalról egy legelőn és erdőn keresztül a tehenek mellett az 1511 méteren fekvő Schwabergerhüttéhez leérjek. 21:27-re értem oda, ekkor állítottam le a mapy.cz számlálóját: 18,6 km (nem feltétlen miattam csak ennyi, hanem a Zentral füzet sokat kerekít a távokon mivel 1 km-nél kisebb osztás nincsen, így akár 600 métert is 1 km-nek vesz, és sok résztávnál már a kerekítés is jelentős) 14 óra 54 perc alatt. Ez a közel 15 órás időtartam a legtöbb amit vizes cipőben túráztam, ezt nem is kívánom megdönteni. A szálláshelyen 4 épület volt található: egy központi épület szobákkal, fürdővel , konyhával, egy istálló melynek felső felében volt kialakítva egy 4 ágyas szoba (engem ide szántak), egy másik faház, valamint egy gazdasági épület. Az istálló felett kialakított szobában világított a lámpa és egy kis cetlin az árak mellett egy tál kaja fogadott. A fő épületben égtek a villanyok, de az ajtó zárva volt. Kopogással és az egyik fal mellett elejtett hangos „Guten Abend” után lejött Rumpold úr, a főnök (mint később kiderült, minden nap 3:30-kor kel a tehenek miatt, így fél 10-kor pihenése eléggé indokolt). Mondtam, hogy elnézést a késői érkezésért, nehéz és hosszú utam volt. Beinvitált, kérdezte, hogy kérek-e valamit, tejet kértem, töltött is nagy, közel korsónyi pohárba, ebből repetát is kértem (utólag azt mondom, sajnos), mivel nagyon finom volt. Megbeszéltem vele, hogy maradok egy plusz éjszakát, mivel másnap pihenek és ő pedig hoz nekem zsemlét boltból, mivel bemegy napközben kocsival Möderbruggba a családjához. Fürdés után jó volt ledőlni a kissé hűvös, nem túl meleg helyiségben, de legalább más nem zavarta meg jelenlétével a pihenésemet.

 

47.-52. kilátások jobbra-balra és az út amelyen mentem tovább

53. alig kivehető szöveg és pár lépés után ösvény a Schwabergerhütte felé, gyanítom nem ez a legjobb opció a lejutásra, de ez volt ott

54. Schwabergerhütte, érkezés este fél 10 előtt

55. fogadtatás, tetszett ez a fajta bizalom

 

Hajnalban és reggel többször ébredtem zajokra és tehénkolompra, mivel a szobám alatt a reggeli fejés megkezdődött. Összességében ez mégsem zavart annyira mint az előző éjszaka közepén való benyitás és zörgés. 7 óra után a főnök úr benyitott és megkérdezte mit hozzon pontosan, mivel ezt este nem fixáltuk le. Az üdítőről végülis lemondtam, így maradt a zsemle. Mondta, hogy távollétében egy itt dolgozó hölgyre, Irmire számíthatok. Visszafeküdtem még egy kicsit, de nem sokkal később felkeltem. A konyhában találkoztam az említett hölggyel, kedves, mosolygós, szimpatikus volt. Szokásos módon félig németül, félig angolul kommunikáltunk. Reggelire megittam a 3. korsó tejet, ez volt az utolsó csepp a pohárban, innentől egész nap látogattam a wc-t. Hiába, itthon a bolti tejhez vagyok hozzászokva.

Ezek után kimostam és kiteregettem a ruháimat, majd miután elmondtam, hogy az Edelrauban hagytam a törülközőmet kaptam is egyet, ingyen. Nem sokkal később érkezett egy pár 2 éjszakára kocsival, ajándékba kapták ezt az utat egyik rokonuktól, ők a központi épületben lettek elszállásolva (nem akarok belemenni abba a gondolatmenetbe, hogy nekem miért az istálló feletti jutott (késői érkezés miatt talán?) egyből, holott a házban is volt szabad hely, de így legalább abból nem volt gond, hogy a házban zörgött volna valaki éjszaka). Irmi csinálta a dolgát a konyhában, közben beszélgettek az új vendégekkel és én egyre inkább kívülállónak kezdtem magam érezni, erősen környékezett, majd úrrá lett rajtam a depis hangulat és a honvágy. Rendesek voltak velem meg minden, erre nem lehetett panasz, de egyszerűen nem éreztem oda valónak magam. Elkészítettem a magammal hozott levesporból az egyiket (legalább egyszer használtam a magammal hozott nagyobb edényt, elég kiadós mennyiségű leves lett belőle, többször is ettem belőle mire elfogyott. Később kaptam egy almát is, jót tett a hasamnak a könnyű étel. 14 óra körül megjött a főnök is, meghozta megbeszélt zsemléket. Időről időre forgattam a ruháimat a fürdőben lévő radiátoron és a konyhában lévő sparhelt feletti szárítón, majd kivonultam a szobámba, mondom alszok egy kicsit, mert másnap korán kelék. Ha aludni nem is nagyon, de pihennem és feküdnöm sikerült, de rossz kedvem egyre csak mélyült. Minden túlzás nélkül az 5 napos túrám legrosszabb napja volt ez. A pihenés viszont fizikailag (fájó térdek, még nem szoktak hozzá az itteni strapához) is kellett, meg kisebb szünetekkel egész nap esett az eső, így ha útra kelek az sem ígért volna túl sok jót. Térerő sem volt a hüttében, hazatelefonálni is csak a főnök mobilján tudtam. Délután 3-4 óra felé Irmi nyitott be hozzám, hogy jött egy vendég Magyarországról és jöjjek át a konyhába. Nem sokkal később átmentem a telt házas konyhába és valóban ott ült egy középkorú úr, idős szüleivel együtt, aki Ausztriából költözött Pestre (?!) és így jól tudott magyarul. Jó volt pár szót vele beszélni. Az itt alvó pár is az asztalnál ült, valamint Irmi és az egyik idevalósi nagyszájú gondnok is, aki a ház körül mozgott napközben, de többet lehetett látni a konyhában sörösüveggel a kezében. Bő fél órát maradtak még az új vendégek, majd távoztak. Jobb híján nem mentem vissza a szobámba, mondom ott csak rossz kedvem lenne, így beszélgettem meg nézegettem a konyhában lévő újságokat. Estére minden kimosott holmim megszáradt. Kifizettem a két éjszakát+reggelit valamint a zsemléket, ezen kívül felszámolták a megivott 2 bögre tejet, így összességében 45,5 eurót fizettem (először tévesen 47,5 volt, de másnap reggel Irmi visszaadott 2 eurót mivel rájött, hogy a 3. pohár tej a reggeli része volt, szóval korrekt volt). Az egyik, házból a szobámba átvitt fűtőtest leoldotta az elektromos hálózat védelmét, helyette a főnök adott egy másikat, de az sem volt jó. Így visszavittem az eredetit, kisebb fokozaton elketyegett és elfogadható hőmérsékletet csinált a szobámba. Estefelé a konyhával szembeni közös helyiségből átvitték a harmadik fűtőtestet, mert szükség volt a sajtkészítés miatt a melegre, de az meg nem működött. Helyette a nagyszájú gondnok vitte el az én szobámból a működő fűtést…most erre mit lehet mondani (lehetett volna este is megrakni fával a sparheltet és kinyitni a spejz ajtaját ahol a sajtok érlelődtek, szerintem elég melegen tartotta volna reggelig, de nem vagyok hozzáértő)? Helyette Irmi felajánlott egy házban lévő emeleti szobát, hogy ha fázok menjek oda. Felmentem, megnéztem, semmivel sem volt ott melegebb, így beletörődtem a sorsomba. Fürdés után, még olvasgattam egy kicsit, aztán 9 óra után elaludtam.

 

56.-57. Schwabergeralm egyéb épületei és a kilátás keleti irányba, Bretstein felé, téma híján ezen a napon nem sok képanyag készült

 

Éjfél után arra ébredtem, hogy még mindig gond van a hasammal, felvettem a rövidnadrágomat és az atlétámat és átmentem a házhoz, de annak az ajtaja meg be volt zárva, magyarul nem jutottam wc-hez. Sajnos az alsónadrágom is mosásra kényszerült, ezt a faház melletti forrásnál hajtottam végre, a dolgomat pedig jobb híján a fűbe ( kb 8-10 fokban). Visszatérve a szobámba magamra vettem a kimosott alsónadrágomat (ezen kívül már csak 1 tiszta volt), a hideg vízben mosottat pedig kiteregettem, de elég kis esélyt adtam rá, hogy reggelre maradéktalanul megszárad fűtés nélkül. Visszafeküdtem, majd még egyszer éreztem az ingert, megint mentem egy kört a fűbe, ezúttal egy másik helyre. Sokáig nem tudtam még emiatt visszaaludni. A tehenekkel kapcsolatos munkálatok zörejeire ébredtem 4:50-kor, be is mentem a házba, melynek ajtaja már nyitva volt és kiteregettem a gatyámat és egy kicsit még visszafeküdtem. Nem aludtam már, csak felmelegedtem a paplan alatt, 5:20 körül felkeltem, Irmi tálalta a reggelit, én meg abban bízva, hogy durva hasmenésem véget ért (nadrágom megszáradt), elköszönés után 6 óra után utamra indultam ez ekkor is szemerkélő esőben. Mivel aznapra a Mörsbachwirtig 29 km volt előirányozva, így nem indulhattam sokkal később. Becsuktam a hütte utáni kaput, majd a legelő közepén vezető keréknyomról egy megadott ponton egy szinte alig látható ösvényre tértem rá, a behajló vizes füvek már rögtön kezdték áztatni a cipőmet és az út folytatása sem volt nagyon kivehető. Visszafelé néztem egyet a völgy (Bretstein) felé és láttam, hogy nem sok eséllyel fog elállni az eső egy darabig. Ekkor a felgyülemlett feszültség a tetőfokára hágott és elpattant a cérna: visszafordultam és mondtam hogy ezt most befejeztem, majd egyszer visszatérek normális időben, ennek semmi értelme így. Visszamentem a ház konyhájában és mondtam, hogy a főnökkel bemegyek Möderbruggba és onnan haza, ezek után kimentem hozzá az istállóba és megbeszéltük az utat, azonban várnom kellett még egy ¾ órát az indulásra. Visszamentem a konyhába és nézegettem a menetrendet, Thalheim-Pölsről fél 9 felé indult vonat, így még kora este hazaértem volna. Kicsit lehiggadva gondolkoztam azon el, ha visszatérek az milyen körültekintő szervezést igényel: az időjárás előrejelzésen túl, otthonról lemenni Thalheimig, onnan Möderbruggig valahogy és pont akkorra odaérni, hogy se nekem, se a főnöknek ne kelljen várnia, majd kocsival vissza ide, fél délután semmittevés, majd alvás és másnap reggelre sem garantálja senki a jó időt. Nézegettem kifelé az ablakon, kelet felé a völgybe, az elmúlt egy napban szinte csak felhőket és esőt láttam, most azonban valami napfény-féleség kezdett megjelenni a távolban. Hamar gyökeret vert a fejemben az újrakezdés gondolata, ezt tett követte, 8 óra magasságában, újra elköszöntem Irmitől, a főnöktől (hozzátettem, hogy bocsi a variálásért) és újra útra keltem, ezúttal eső nélkül. Azonban innentől már csak Sölktalig terveztem a túrát, tovább nem (onnan Obertauernig jó pár nap érdemi megszakítási lehetőség nélküli túra következett volna, amit nem vállaltam be ilyen időjárással és testi/lelki fáradtsággal), mondom ezt a két napot már kibírom, cserébe sokkal többet és jobban haladok, mintha hazarohantam volna.

 

Bő egy óra alatt értem fel a Große Windlucken után a gerincre, a helyenként nehezen kivehető ösvényen, a gerinc előtt újra tejköd lett és az eső is szemerkélt, szerencsére rövid időre. A cipőim a vizes fűtől természetesen ismét vizesek lettek, így megint vizes lábbal kellett végigtolnom a napot. Néhány kisebb tavacska és hófolt szegélyezte az utamat, a köd is kezdett oszladozni, mire felértem a következő magaslatra a Kreuzkogelre (Kereszt csúcs lenne magyarul, 2109 méter, tehát 600 m szint a hüttétől) már értékelhető kilátás vett körbe és a napsütés is bizakodásra adott okot. A rendelkezésre álló térerőből egy rövid beszélgetésre futotta a barátnőmmel, majd a rendelkezésre álló pecsét használtam (az ilyen plusz pecsétekkel szoktam élni, ha vannak). A füves gerincúton a következő csúcs a Breiteckkope volt, 2144 méteres magasságával és egy kevésbé markáns csúccsal, innen a szomszédos púp után meredek lejtő következett, majd elnyújtott emelkedő után egy újabb, kisebb lejtővel érkeztem meg a Kreuzberg tövébe.

 

58. reménysugarak

59.-60. vizenyős úton értem fel ismét a gerincre, egy rövid ideig tartó eső ekkor is elkísért

61. ismét a gerincen, 1 nap késéssel

62. oszladozik a köd a Kreuzkogel előtt

63. Kreuzkogel, csúcskereszt

64. úton a következő csúcsra, a Breiteckkopéra

65. Breiteckkope

66. tovább vezető út: szemben a Kreuzberg, jobbra a Hintergullingspitz

 

Az elmúlt napokhoz képest egészen haladós tempót sikerült elérnem, reméltem, hogy az egy óra késés ellenére is lesz még valami ebből a napból. Fárasztó hegymenet után érkeztem meg a Kreuzberg (Kereszt hegy, 2045 m) lapos csúcsára, innen továbbra is szép panorámával mentem tovább, a következő, 4. 2000-res csúcsra a Hintergullingspiztre (2054 m), persze előtte kötelezően le kellett menni kb 1885 méterre menni, mivel e nélkül túl unalmas lett volna a túra. A csúcs elérése után újabb lejtő következett az újra megjelent törpefenyők között az 1902 méteren lévő Plietensattelbe, hogy innen ismét egy bő 100 méteres szint következzen a 2019 méteres Großer Rotbühelre. Az 5. kétezresről és szép kilátás nyílt a környező hegyekre, valamint már láthatóvá vált a közelben, lent a völgy végében fekvő Planneralm üdülőfalu. Északi irányba esőfelhők gyülekeztek, így hamar nekivágtam a lefelé vezető útnak (van lehetőség kihagyva a Planneralmot egy köztes csúcs után, a következő érintendő magaslat, a Karlspitze elérésére, de akkor ugye nem teljes a bejárt útvonal, így ez e verzió nem játszott), jó ütemben haladtam lefelé, lefotóztam egy érdekes, füttyögő állatot, mely közeledésemre csak lényegesen később tűnt el mint ahogyan számítottam: utólag kiderült, hogy mormotát láttam és fotóztam. Planneralm előtt pár száz méterrel ért utol az eső, így is érkeztem meg a településre.

 

67. ismét egy gerinc, de ezúttal eggyel arrébb: lefelé a Kreuzbergről

68. Hintergullinspitz következik

69. hó-víz átmenet

70. visszanézve a Kreuzberg felé

71. utolsó csúcs Planneralmig a Grosser Rotbühel, előtte a nehezítés, a Plietensattel

72. Planneralm a láthatáron

73. eső közeleg ismét

74. esőben már csak pár száz méter Planneralm

 

A legszélső nagy vendéglátóhelyen próbáltam pecsétet szerezni, eredménytelenül. Ledobtam a táskámat a tető alá, majd a füzetet magamhoz véve elindultam pecsét keríteni. Lementem a buszmegállóhoz, de ott sem volt nyitva semmi, de viszont innen már látható volt egy szálloda ahol sejtettem némi életet, így is lett. Nyitva volt a hely és sikerült pecsétet is kapnom a füzetembe, közben két lány haladt el a hátam mögött magyarul beszélve. Megköszönve a pecsétet elköszöntem, a lányok felé pedig mondtam egy „Kitartást, sziasztok!” szóegyüttest, az egyikük arca mosolygósra váltott, ő ugyanannyira nem számított magyar szóra mint ahogyan én sem. Visszatértem a zsákomhoz, pár falat evése és ivás után útnak is indultam. Az eső még esett amikor elhagytam Planneralmot, tudtam, hogy újbóli emelkedő vár rám a 2097 méteres Kalspitzére, amitől még 4 km és 511 méter szint választott el. Hamarosan elállt az eső és kisütött a nap, örültem a megszűnő esőnek, az út azonban eléggé gázos volt, szinte patakmederré változott az út. Keresztezve egy nyilas gyakorlópálya/céllövölde útját (figyelmeztető táblák jobbra és balra egyaránt) haladtam felfelé. Az út és a környező növények is elég vizesek voltak. Ismét borult időben értem fel egy nagyobb és kevésbé szintes területre az út vizessége a megrekedő a szétterülő vizeknek köszöntően nem javult, sőt a sár is bekapcsolódott az egészbe. Patakátkelések következtek, majd az út a gerincet célozta meg, innentől már jócskán lecsökkent a nedvességtartalom, majd a sziklás gerincet elérve nagyjából 20 perc után érkeztem meg a Karlspitze 2097 méteres csúcsára. Pár perccel kevesebb idő alatt mint a szintidő, büszke voltam erre a kis eredményre is, az ilyenekből lehet lassacskán építkezni belülről.

 

75. Planneralmot elhagyva

76. vizekben bővelkedő úton értem fel ismét egyre magasabbra

77. Karlspitze, 2097 m

78. kilátás nyugati, délnyugati irányba

79. szemben a Schoberspizte, Sétálóssal ellentétben én ezt a kitérőt nem iktattam be

 

Fotóztam, egy kicsit ücsörögtem a csúcson, majd lefelé vettem az irányt, szemben a Schoberspitze 2126 méteres kúpos csúcsa uralta a kilátást, én azonban csak a két csúcs közötti Karlschartéig voltam „hivatalos”. Innen a Karlspitze oldalában vezetett a kis ösvény, itt újra napsütésben haladtam lefelé, ereszkedés közben megálltam egy sziklás és árnyékos pontnál és elfogyasztottam az uzsonnámat, mely egy konzerv kaja volt. Leérve az aktuális völgy végében ismét vizenyőssé és összetaposottá vált az ösvény, ahol tehenek/lovak gyakran járnak ez sajnos általános dolog. Michelirlingalm házait elérve szabadon legelő lovak közelében haladtam el, az egyik közvetlen közel jött és elkezdte nyalogatni a barátnőm színes tornazsákját, valamiért tetszett neki. A házaknál csatlakozott be a 9-es számú osztrák túraútvonal (a 2-es ugye a Zentral), a Salzsteigweg, innentől Sölktalig a két túraútvonal közös útvonalon halad. A házaktól keréknyom indult lefelé Donnersbachwald felé, 2097 méterről 976-ra kellett lejutnom 10 km alatt, tehát jelentős szintvesztés következett. Az út felsőbb részén lévő hajtűkanyarokat az ösvény levágta, egy darabig az úton haladt, majd egy jobbos kanyarral elvált az úttól és ösvényként folytatódott tovább. Nem volt egy könnyen járható ösvény: ahol nem sár volt, ott kerítést kellett kerülgetni, vagy lejjebb más susnyás részeken kellett átvágni, valamint kidőlt fákat kellett kerülgetni. Nagy nehezen elértem újra elértem a keréknyomot, innentől már látszódott a Donnersbachwaldra vezető aszfaltos út a völgy alján, innentől már ezen haladtam a faluig. A falu határában lévő Perweinhof fogadóban (szálláshely) kértem és kaptam pecsétet a füzetembe, a pecsételő úr elismerését fejezte ki a túrám kapcsán, elköszönés után folytattam utamat, kisvártatva értem el az aszfaltos főutat (egy buszmegállónál, nem túl nagy a kínálat, bár Sölktalnál kétségtelenül több), melyre rátérve érkeztem meg a faluba, tetszetős házak között, jobbra egy patak mentén. 20:44-re értem a falu táblájához, mondom ha így folytatom lesz este 10 mire a szállásra érek, így egy kicsit rákapcsoltam innentől.

 

80. Karlspizte oldalában haladva

81. Michelirlingalm

82. szép fenyvesben vezetett az ösvény egy darabig, jobb lett volna sár nélkül

83. lényegesen jobban járható keréknyomon

84. Donnersbachwald határában

85.-86. kis felduzzasztó tó Donnersbachwald szélén, pozitívat csalódtam a faluban, szebb volt mint amire számítottam

 

A központ előtt, egy nagyobb patakhíd előtt kellett jobbra forduljak, gyorsított tempóban vágtam bele a hátralévő 3 km/300 m szint leküzdésébe. Hamar elhagytam a házakat a közben köves keréknyommá vált úton. Az út ismét egy patak mellett vezetett, többször áthidalva azt, az is látszódott, hogy a patak többször okozhatott itt gondot és most nagy munkával próbálják helyretenni  és szabályozni a kérdést, a munka az alsó részen már elkészült, feljebb még tarott. Jócskán leizzadva, ¾ 10-re érkeztem meg a szállásra (mapy.cz által írt eredmények: 27,3 km, 14 óra 28 perc idő alatt). Egy fiatalabb és egy idősebb hölgy várt rám egy szintén idős úr társaságában (valószínűleg vele beszéltem amikor a Karlspitze környékén telefonáltam hogy későn érkezek). Cuccaimat kiteregettem a lenti folyósóra, majd a fiatalabb hölgy megmutatta a szobámat, emeletes ágyat, saját fürdőszobás, tiszta és korrekt szoba volt a jó nagy faházban. Közben leszakadt az ég kint, még ebben jókor értem fedett helyre a jókora zivatar elől. A folyósón lévő fűtés nem működött, de adtak egy hősugárzót, ez rendben meg is szárította a dolgaimat reggelre. Még egyszer lementem az étkező részbe , ezúttal pecsételni és fizetni, egy éjszaka 27 euróba került, reggeli nélkül. Visszamentem a szobámba, kicsit szétpakoltam, majd fürdés után lefeküdtem és mivel itt már rendelkezésre állt internet kapcsolat, így leellenőriztem a másnapi hazautat és beszélgettem pár emberrel. Éjfélre járt az idő mire letettem a telefont, elgondolkoztam az indulásomon: 11 km és 700 m szint várt rám (annyi könnyebbséggel, hogy Planneralm és Sölktal között az „anspuchsvolle” nehézség „mittlere” azaz közepesre változott) és 13 órára szerettem volna Sölktalba érkezni. Az utolsó vonat amivel hazaérkezek még (23:07-kor áll meg nálunk) az 14:54-kor indult Stein an der Ennsből, azaz a Sölktaltól 18 km-re lent lévő völgyből, bőven akartam magamnak időt hagyni a lejutás kitalálásához és végrehajtásához. Úgy gondoltam 6 óra elegendő lesz a hátralévő szakaszra, így 6:30-ra állítottam ébresztőt. Ezek után hamar elaludtam.

 

87. felfelé a Mörsbach felé

88. kultúrált szoba a Mörsbachwirtben, jó lett volna kicsivel többet pihenni itt

 

Az ébresztő előtt már fent voltam, összekészülődés után 7:15 magasságában el is indultam a szálláshelyről, szerencsére a párás levegő mellett az eső nem esett, éppen kisütni készült a nap. Pár lépés után értem el a zárva tartó Mörsbachhüttét, majd utána egy háznál két, az út mellett szabadon legelő ló mellett haladtam el, majd elhagytam a házakat és a keréknyom balra fordult és mérsékelt emelkedéssel folytatódott. Nem sokkal később hangulatos ösvényre tértem rá, majd ezen haladtam és két patakátkelés is volt. ¾ óra alatt értem el a Felső Mörsbachalmot, ahol ismét teheneket kellett kerülgetnem az újból keréknyomon vezető jelzésen, majd egy házból előjött a pásztor és kérdezősködött az úticélomról, majd útbaigazított. Pár lépés után tértem le a jól járható útról és megkezdődött a fárasztó kapaszkodás a Gstemmerscharte felé.

 

89. ébredés utáni helyzetkép a szobám ablakából

90. szemben a bezárt Mörsbachhüte, az ezt követő házak elhagyása után, visszanézve

91. nem sokkal később már messzebb jártam a szálláshelyemtől

92. tehenek az úton, elég gyakori látvány az Alpokban

93. úton a Gstemmerschartéra

 

Ezúttal is próbáltam vigyázni a cipőm szárazságára, de itt is hamar átnedvesítették az ösvényre belógó  fűszálak és az ösvényen folyó kisebb vízfolyások sem segítették a helyzetet. Nagyjából félúton felfelé tehenek pihentek az úton, óvatosan kikerültem őket, a burgenlandi tehéntámadás híre után már óvatosabban közelítek feléjük, remélem ezentúl sem lesz semmi gondom velük. Nagyjából negyed óra kapaszkodás után a napsütés megszűnt és esőfelhők gyűrűztek be mögöttem a Mörsbach irányából, elkeseredve vettem tudomásul, hogy megint ázni fogok. Nem is kellett sokáig várnom az újabb áztatásra. )9:20 után pár perccel értem fel a Gstemmerscharte 1996 méteres magasságára és levontam egy tanulságot: ez volt az első scharte ahol jártam (az előző napon a Karlscharte volt a tényleges első, de ezt én is csak utólag a térképről puskáztam e beszámoló írásakor, ott a helyszínen nem voltam tisztában a nevével) és én csúcsot vártam, de ez egy nyereg/hágó volt, akárcsak egy sattel vagy törl. Igazából mint később megtudtam a törl/scharte/joch szó nagyjából ugyanazt fedi, arra még nem sikerült rájönnöm, hogy mi alapján mikor és melyiket alkalmazzák, de leginkább tartomány és nyelvjárásra sikerült belőnöm az alkalmazás mikéntjét, de még ez alól is akad kivétel.

 

94. tehenek vigyázzak az ösvényt

95. ha nem lett volna elég ázás az elmúlt napokban, akkor következik az utánpótlás

96. Gstemmerscharte

 

Tehát egy két csúcs közötti nyeregbe értem fel, az eső továbbra is szakadt, nem is időztem itt sokat, megkezdtem az ereszkedést a Mößnakar elnevezeésű területen Mößna irányában. Finoman fogalmazva sem volt kedvencem ez a szakasz, az ösvény patakmederként funkcionált, jó párszor elcsúsztam, elestem. Több necces patakátkelés is volt, egyszer szinte térdig, másodszorra pedig bőven bokáig kellett átgázolnom a bővízű patakon. Kicsit sem voltam feldobva ettől, de már úgy voltam vele, hogy pár óra és vége, megyek haza. Amúgy nem volt csúnya ez a rész, de az eső és a nehézségek árnyalták a képet. Szerintem nyáron is hetekig tartó szárazság kell itt, hogy valakinek esélye legyen nem csurom vizesen átkelni ezen a részen. A necces részek elhagyása után fenyőerdőben folytattam az ereszkedést. Közben kisütött a nap, egy szivárvány is volt tőlem nem túl messze. Az ösvényt nagyjából fél óra múlva keréknyom váltotta fel, ezen értem be Mößnára egy patak szomszédságában. A rendezett házak között megfelelő élettérnyi nagyságú területet hagyva követték egymást, a központ előtt csatlakozott be egy főbb útba az utca amin haladtam. A buszmegállóban végignéztem a menetrendet, lefotóztam az információs táblát. A reggeli, fél 7-es busz már régen elment, azonban felcsillant a remény hogy az ún. Tälerbus közlekedik, de a korlátozásokat végignézve hamar rájöttem, hogy ez is zsákutca most és marad az operítav lejutás a völgyben. Balra fordultam a buszmegállótól és pár emeletes házzal szegélyezett úton érkeztem meg a Mössna táblánál a főúthoz, ezen gyalogoltam le a hátralévő 3 km-t Sölktalig.

 

97. Mössnakar, elég pocsék volt itt lemenni ilyen időben

98. itt mire gondolt a "költő"? száraz időben is nehezen menne száraz lábbal

99. amúgy hangulatos rész lenne

100. szivárvány a fenyvesben

101. Mössna táblája

 

Szokatlan módon gyakran foltozott emelkedős aszfaltos úton haladtam közepes forgalom mellett, Sölktalig az egyetlen említésre méltó látványosság egy patak hídja volt, melynek medrében itt is jelentős mennyiségű víz hömpölygött. Az eső ismét rendesen rákezdett. Nem sokkal később értem el az első házakat, majd ezután a főútról jobbra való letérésnél , egy parkolónál a St Nikolai im Sölktal táblánál a tényleges települést. Rendezett házak között vezetett rövid utam a központig, ahol az útjelző táblákkal szemközt a Zum Gamsjäger fogadóba tértem be pecsételési céllal, nagyjából 13:05 perckor, tehát sikerült tartanom a tervemet (a papírforma szerinti 11 km a telefonom szerint 12,6 lett).

 

102. szokatlan módon, sok helyen belejavított úton haladtam Sölktal felé

103. kertek alatt, jobbra pár pillanatra felsejlett a Schipelscharte és a közelében fekvő magaslatok

104. Sankt Nikolai im Sölktal táblája, magyarul kb Sölktalszentmiklós lehetne a fordítása

105. Zum Gamsjager fogadó, túrám végpontja

 

Az előtérben az egyik asztalnál egy idősebb férfi cigarettázott, de érkezésre felkelt a helyéről és bekísért a pultig, mondta, hogy ma szünnapjuk van. Örültem, hogy végre fedél van a fejem felett, még ha csak egy kis időre is. Pecsételés közben elmeséltem az úrnak, hogy a nagy problémám, hogy innen hogy jutok le Stein an der Ennsbe a vonathoz, ahonnan szűk 1 óra 5 perc múlva indul az utolsó vonat, amivel még ma hazaérek. Ekkor jött a váratlan segítség, amire nem számítottam: azt mondta semmi gond, ő is megy le a völgybe, 13:30-kor jön egy taxi és akkor menjek vele. Nagyon megkönnyebbültem a hír hallatára, köszönettel elfogadtam a segítségét. Ezek után még kimentem a falutáblához pár képet csinálni, mivel régóta emlegetett cél volt ebbe a faluba való eljutásom: egyszer még a kezdetek kezdetén gyűjtögettem információt a Zentralról még a teljesítés elkezdése előtt és akkor dobott ki a Google egy képet a faluról a táblával együtt, megtetszett és azóta vártam, hogy ide eljuthassak. Az idő nem tette lehetővé hasonlóan jó kép elkészítését mint ami a neten volt, de a kötelező selfie természetesen elkészült. A képek után visszatértem a Gasthausba, éreztem hogy több helyen lettem vizes mint ahol szerettem volna (Mößna előtt a két oldalamon is vizes volt az ingem, a hátamon és derekamon kívül, természetesen végtelen megelégedéssel nyugtáztam a Decathlon esőkabátjának vízállóságát, immáron sokadszorra, szomorú hogy egy ekkora gagyiságot kap az ember a pénzéért). Fél 2 után pár perccel futott be a taxi, amely egy kisbusz volt, ami egy helyi vállalkozóé, tehát ők pótolják a közlekedési hiányosságokban lévő űrt a környékén. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik amit a helyszínen tud meg az ember. Bepakoltam a dolgaimat hátulra, majd a hátsó ülésre foglaltam helyet, így tett Helmut is, aki mint kiderült a fogadó tulajdonosa. Elindultunk lefelé az esőben, Mößnán még további két ember csatlakozott hozzánk, persze egyből szóba került, hogy egy távolról érkezett vendég ül a hátsó ülésen, ennek tényét az újonnan csatlakozott pár hölgy tagja mosollyal nyugtázta. Nagyjából 20 perces út után érkeztünk meg, újra szikrázó napsütésben Stein an der Enns központjában, ahol benzinkút, bolt, étterem és kicsivel arrébb a vasúti megállóhely feküdt. Helmut megmutatta a megállót, én pedig még visszamentem a bolt felé a kocsikhoz, ahol szépen megköszöntem segítségét (pénzt nem fogadott el), és elköszöntem. A boltban Coca colát és még pár apróságot vásároltam, érdekesség, hogy a boltban működik a helyi postahivatal is. Ezek után elmentem a megállóhoz, még volt egy órám az indulásig, kiteregettem a földre ázott cuccaimat, hadd süsse a nap, a kabátom és pulóverem is jócskán vizes lett, melyek a hátizsákomra voltak terítve, de az esővédő huzat alatt (az esővédő a hátizsákra is hasonlóan remek minőségű, akárcsak az esőkabát). Megfőztem az utolsó sertéspörkölt konzervemet, mivel nem akartam hazavinni, valamint a hazaérkezésem optimista számítás szerint is 23:30 körül volt várható, szóval még szükség volt az energiára.

 

106. Stein an der Enns megállóhely, verőfényben

 

A vonat közeledése előtt összepakoltam, majd pontosan megérkezett az egy Talentből álló egység, melyen Selzthalon keresztül Sankt Michaelig utaztam, itt átszálltam egy ugyancsak Talentből álló másik vonatra, mellyel 20 perces utazás után Bruck an der Murba érkeztem. Innen a Graz felől érkező és Bécs/Prága felé közlekedő railjetre szálltam fel és utaztam Bécsújhelyig. Itt fél órás várakozás és internetezés következett, majd a 19:01-kor induló személyvonattal mentem Sopronba , itt 8 perc volt átszállni a Schlieren kocsikból álló, Szili vontatta személyvonatra, melynek fedélzetén Győrig ültem, innen pedig a 21:39-kor induló pesti személlyel utaztam hazáig. Pár perc késéssel szálltam le a megállóba, alig bírtam lábra állni, ugyanis nem csak a talpbetét dörzsölése, hanem egy, még a Schwabergerhütte udvarán szerzett apró sérülésnek (az első este amikor a cipőmet a házban hagytam száradni a sötétben miközben mentem a szobámba és egy éles kő felsértette a talpam szélét) nem tett jót a két napi vízben ázás, ezt nem csekély fájdalommal jelezte számomra. Kibicegtem a buszmegállóig, majd buszoztam egyet hazáig. Eltelt nagyjából 2 nap mire a térdeim és a kis seb is helyrejött.