Öt éve távozott közülünk Antall József

"...nem tudták elviselni, hogy egy nemzeti érzelmű politikus került az ország élére" - emlékezik vissza Antall Józsefné

1990 nyár vége lehetett, amikor először interjút készíthettem Antall József miniszterelnökkel. (A Hét című televíziós műsor számára.) A beszélgetés után megkérdezte: hosszan válaszoltam a kérdéseire? (Igen - feleltem -, nyilván azért, mert gondolatai messze előre ragadják.) Mindig éreztem, hogy őszintén érdekelte, foglalkoztatta, mit gondolnak mások a megnyilvánulásairól. Öt éve távozott közülünk ez a kifogástalan úriember, Magyarország hosszú évtizedek utáni első szabadon választott, rendszerváltó miniszterelnöke, aki az ismeretlenségből jött, hogy rövidesen kivívja Európa vezető politikusainak elismerését. Csőd előtt álló gazdaságot vett át, ezermilliárd 300 millió forint belső adóssággal és huszonegymilliárd dollár külső adóssággal. Elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy politikustársaival megteremtette a jogállamiság kereteit, a parlamentáris demokráciát, hozzájárult a KGST és a Varsói Szerződés megszűnéséhez, remek diplomáciai érzékkel, kemény tárgyalásokkal elérte a szovjet csapatok kivonását. Törekedett a jószomszédi kapcsolatokra, összehozta a Visegrádi országokat, megalapozta NATO-ba történő belépésünket, európai uniós csatlakozásunkat. Kormányzása alatt Európa figyelt ránk. Különösen jó kapcsolatokat tartott fenn Bush amerikai elnökkel, Kohl német kancellárral, Thatcher angol miniszterelnök asszonnyal, Wörner NATO-főtitkárral, sőt Jelcin orosz elnökkel is. Egységes nemzetben gondolkodott, ezért is fogalmazott sokat vitatottan úgy, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A hihetetlenül művelt, nagy történelmi tudással rendelkező politikus az idén lett volna 66 éves. Erkölcsi tartása, tisztakezűsége, elkötelezettsége, hivatástudata példaértékű. Demokrata volt ízig-vérig. Antall Józsefnével, az özveggyel, a társsal abban a budai lakásban beszélgetünk, ahonnan elindulva Antall József politikai pályája kiteljesedett.

- Sokat gondol rá?
- Mindennap. Mindig.
- Nem lehet elfelejteni?
- Hát hogy lehetne? Negyvenegy és fél évig éltünk együtt, ami nagyon hosszú idő, majdnem egy emberöltő.
- Magányosnak tűnik.
- Olyan értelemben, hogy egyedül élek. Hála Istennek, van két gyerekem - az egyik nős -, és rajtuk kívül rengeteg barátom. Minden munkahelyemről maradt egy-két barátnőm, ők a régiek, s a politizálás alatti s utáni időben szereztem hozzájuk újakat.
- Így képzelte el az életüket, amikor összeházasodtak?
- Mindig éreztem a férjemen, hogy nagyra hivatott ember. Csak az akkori kommunista rendszerben nem volt remény rá, hogy elhivatottságát valaha bizonyíthatja.
- Talán szóba hozta, hogy ő egyszer miniszterelnök szeretne lenni?
- Ezt így nem mondta, de sokszor említette, hogy szeretne tenni valamit az országért, készen kell állnia, ez hazafias kötelessége.

- Két és fél szobás budai lakása tele van könyvekkel. Innen költöztek 1990-ben a szabadság-hegyi miniszterelnöki rezidenciába.
- 1991-ben költöztünk el. Másfél évig laktunk még ebben a lakásban férjem miniszterelnökké történt kinevezése után. Ezt fontosnak tartom megjegyezni, mert alighogy letette a miniszterelnöki esküt, máris kikezdték bizonyos újságok. Még karikatúra is megjelent, azzal a szöveggel, hogy majd a miniszterelnöki rezidencia fényénél fognak melegedni a "szegény nyugdíjasok", ami nekem nagyon fájt és nagyon roszszul esett.
- Hogyan fogadta a politikusokat a hivatalban lévő kormányfő ebben a kis lakásban?
- Senkit nem fogadtunk. Még a miniszterelnöki rezidencián sem fogadtunk senkit. Éjjel-nappal dolgozott.
- Ez egy társasház, miért nem akartak elköltözni?
- Itt szeretett élni. Ez volt az otthonunk, ott csak bolyongtunk abban a nagy lakásban. Tulajdonképpen azért költöztünk el, mert a ház előtt egy autóban, egy Ladában ült két biztonsági őr, és sajnálta őket, hogy télen-nyáron ott kell ülniük, fagyban, hőségben, napi négy órán keresztül. Ezért költöztünk el.
- Alaptalan vádak nem csak ez ügyben hangzottak el. Ahol találatot reméltek, támadták Magyarország rendszerváltó miniszterelnökét.
- Jaj, Istenem, borzasztó volt! A hivatali ideje alatt, és azután is. Mióta meghalt, azon gondolkodom, honnan merítette azt a mérhetetlen lelkierőt, amelynek köszönhetően kibírta ezeket a támadásokat. Még az is téma volt, hogy a kölni gyógykezelés rengetegbe kerül az államnak. Pedig gyermekkori barátja, Osváth György, aki Brüsszelben él, gyűjtötte össze a pénzt külföldi magyaroktól a kórházi költségekre.
- Vajon miért jelentett akkora kihívást a személye?
- Mert más volt. Nem olyan volt, mint akikhez hozzászoktak. Tele volt jó szándékkal, és meggyőződésem, hogy amit csinált, azt jól csinálta, illetve tökéletesen. Hadd legyek ennyire elfogult!
- De miért kezdték ki? Mi volt erről a véleménye akkor?
- Egyszer valakinek azt mondtam - a férjem halála után kérdeztek -, azért támadták, mert egyszerűen nem tudták elviselni, hogy egy nemzeti érzelmű politikus került az ország élére. Utána a 168 Óra című újság ezt mint elítélendő nyilatkozatot közölte, a fényképemmel együtt. De én most is erről vagyok meggyőződve.
- Beavatta-e a férje bizalmas politikai ügyekbe?
- Voltak dolgok, amiket megosztott velünk, a két fiammal és velem.
- A véleményét kikérte?
- Nem. Megtárgyaltuk a kérdést, de aztán azt csinálta, amit jónak látott. Én nem vagyok politikus, egyszerű asszony vagyok, de állandó politizálás közepette éltem fiatalasszony korom óta, hiszen az apósomék lakásában mindig politizáltak.
- Idősebb Antall József a háború alatt menekültügyi kormánybiztos, később miniszter volt.
- Apósom, férjem és barátai otthon mindig politizáltak. Amikor 1989-ben, az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte után a pártállam beleegyezett, hogy legyen szabad választás, a kommunisták úgy gondolták, lényegében megmarad az egypártrendszer, és a kispártok a parlamentben segítenek felszámolni a rettentő nagy gazdasági csődöt. Csakhogy Antall József lett a Magyar Demokrata Fórum elnöke, s az ő karizmatikus egyéniségének köszönhetően az MDF nyerte meg a választásokat. S emiatt jöttek a támadások, mert nem így képzelték.
- Hogyan élték meg a taxisblokádot 1990 őszén? Az átlagember csak a nagy hatású pizsamás interjúra emlékszik, amely gyakorlatilag megnyugtatta az ország népét.
- Úgy gondolom, a taxisblokád nem fejlődött volna odáig, ha ő nem műtét utáni altatásban fekszik. Szerdai napon operálták, csütörtökön még nagyon rossz állapotban volt, és pénteken már gyalog kellett a munkahelyemre mennem, nem közlekedtek a járművek.
- Talán nem véletlen, hogy épp akkor szervezkedtek, amikor a kormányfő kórházban feküdt.
- Nem volt véletlen. Arról is meg vagyok győződve, férjem is mondta - nem tudom helyes-e, hogy elmondom -, nemcsak taxisblokád volt, hanem puccskísérlet a kormány ellen. A taxisok mögött más erők is álltak.
- Nem gondolták, hogy a miniszterelnökben sokkal erősebb a hivatástudat, mint a betegség.
- Igen. Amikor a pizsamás interjút adta szegény, a pizsama alatt dréncsövek lógtak. De már az előző napon is, amikor a miniszterei tárgyaltak a taxisokkal, percenként hívta, telefonon instruálta őket. Őrület volt. A súlyos műtét után két nappal kénytelen volt teljes fizikai és szellemi vértezetben részt venni az országot sújtó helyzet orvoslásában.
- Neki az ország fontosabb volt, mint az egészsége.
- Mondta az orvosainak, tudomásul veszi, hogy olyan betegsége van, amely 70-80 százalékos mortalitást jelent néhány éven belül, de kérte, úgy kezeljék, hogy lábon tudjon maradni és dolgozni. Ha nem tud bemenni a hivatalába, nem kíván tovább élni.
- Beszéltek arról, hogy átadja a hatalmat, lemond?
- Nem beszéltünk, nem gondolt erre. Feltett szándéka volt, hogy az utolsó pillanatig csinálja.
- A médiaháború bizonytalanná tette a kormány és az MDF helyzetét. Antall József mit gondolt erről? A közszolgálati rádió és televízió alelnöki kinevezései körüli huzavonáról, az aláírás körüli bonyodalmakról...
- Nem lenne jó, ha elmondanám. Mindenesetre döbbenet és csalódás volt számára ez az egész. Nagyon igazságtalannak érezte, ahogyan a sajtó bizonyos körei bántak vele. Amikor hivatalos látogatáson járt Bush elnöknél, én is vele voltam. A magyar újságokból nem lehetett megtudni, milyen fantasztikus fogadtatásban részesült. Az Egyesült Államokban osztályozzák, hogy az elnök kit hogyan fogad. Ami a magyar miniszterelnök fogadtatását illeti, az köztársasági elnöki, királyi rangnak megfelelő volt. Ez nem derült ki a magyar sajtóból, rádióból.
- Most Orbán Viktor miniszterelnök is így járt.
- Annak idején kiderült viszont a sajtóból, hogy a férjem néhány perccel hosszabban beszélt, mint Bush elnök, és ez milyen protokolláris hiba volt.
- Kínos volt az ügy?
- Ugyan, dehogy. Észre sem vette senki. Valamelyik jóakarója valószínűleg stopperral mérte az időt. Akadtak szép számmal ellenségei Washingtonban, magyar tudósítók, állami pénzen. Bush elnök rendkívül kedves és szívélyes volt. Nagy ritkaság az is, amit később tett az amerikai elnök: a férjem halála után Bush kézzel írott levélben fejezte ki részvétét. Fél évre rá újabb levél érkezett tőle, olyan, számomra ismeretlen fényképeket küldött, amelyek a látogatás idején készültek a férjemről. Nemes emberi gesztus volt.
- Külföldön nagy presztízse volt. Kohl kancellár és Thatcher volt miniszterelnök asszony is nagyra tartotta.
- A teljes ismeretlenségből került az európai politikai életbe, és egyik percről a másikra az összes vezető európai politikus úgy kezelte, mint közülük valót. Valószínűleg szellemi felkészültsége miatt. Lehet, hogy ez is volt a baj itthon. Amikor meglátták, hogy Nyugat-Európában milyen megbecsülésnek örvend, szemére vetették, hogy elhanyagolta a keleti piacot, és nincs jóban a FÁK-országok vezetőivel. Amikor oda is elment, és kiderült, hogy Jelcin elnökkel is nagyon jó a viszonya, akkor meg azt kezdték pedzegetni az újságok, hogy a közeli szomszédokkal, a románokkal, szlovákokkal nincs jóban a kormány. Nem tudott volna olyan tökéletes lenni, hogy ne támadják, ne bántsák.
- Antall József mindig arról beszélt, hogy keresztény, demokratikus, polgári Magyar-országot szeretne létrehozni. Mivel volt elégedett a férje, mi az, aminek örült, amiben úgy érezte, hogy sikerült megvalósítania terveit?
- Leginkább azzal volt elégedett, hogy a parlamentáris demokrácia alapját úgy rakhatta le, hogy viszszafordíthatatlan legyen. Ebbe beletartozott az önkormányzatiság és az ország törvényileg szabályozott demokratikus struktúrájának megteremtése.
- Tudta, hogy nagyon beteg a férje. Figyelmeztette, hogy kímélje magát?
- Nem lehetett. Reggel nyolc órától éjfélig dolgozott. Neki nem lehetett ilyeneket mondani, mert akkor haragudott. Persze sok mindent megpróbáltam, de nem ment. Egyik hét végén gyógykezelés, a másik hét végén meg három-négy vidéki program. Feszített élete volt.
- Többen gőgösnek, arisztokratikusnak tartották.
- Ezt csak olyanok mondták, akik soha az életben egyetlenegy mondatot sem váltottak vele. Aki egyszer is beszélt vele, az rögtön tudta, ugyan... Távolságtartó volt. De a távolságtartás nem gőg.
- Emberileg milyen volt?
- Közvetlen, remek humorral.
- Azt is mondták, hogy nem értett a nép nyelvén.
- Ezek butaságok.
- Valóban furcsa volt, hogy az ország első embere, több mint negyven év szünet után egyszer csak kerek mondatokban beszél, nyelvtanilag helyesen, egyezteti az alanyt az állítmánnyal.
- És nem olvassa, hanem csak úgy jön belőle. Hogy nem értett a nép nyelvén? Az elmúlt évtizedekben időnként nyaraltunk szakszervezeti, vállalati üdülőkben. Falusi emberekkel órák hosszat beszélt. Vagy voltunk a visegrádi újságíró-üdülőben, ott legtöbbet azzal az emberrel beszélgetett, aki az udvart söpörte. Dialektusa alapján egyből kitalálta, hová való, szó szót követett, és pár perc múlva az illető háborús élményeit taglalták. Imádott ilyen emberekkel beszélgetni.
- Miért alakulhatott ki róla másféle kép?
- Mert nem bratyizott. Mert választékos volt a beszéde. Vagy nem adta elő, hogy tud krumplilevest főzni.
- Kiben bízott meg leginkább?
- Boross Péter volt a helyettese, benne nagyon megbízott. De természetesen a kormánya tagjait is úgy válogatta össze, hogy minden emberében megbízzon.
- Magánemberként mennyire tartotta a kapcsolatot velük?
- Semennyire. A Művész úti rezidenciában összesen egyszer volt fogadás, a kormány második születésnapján, a kormánytagok és a feleségeik részére. S nem protokollkeretből, hanem a saját zsebéből finanszírozta a negyven-egynéhány ember vendéglátását. Mert azt mondta, hogy ha a mi lakásunkba jönnek - mert akkor az a lakásunk volt -, minket kell hogy terheljen a vendéglátás költsége.
- Ez nem szokás.
- De ő ilyen volt. Még egy alkalommal vendégül láttam azokat a miniszter- és államtitkár-feleségeket, akik férjem hatvanadik születésnapját jöttek megünnepelni, és akiktől kapott egy Széchenyi-portrét. Az utolsó összejövetel akkor volt, amikor a kormány tagjai kondoleáltak nekem. Ennyi volt az összes protokolláris esemény a Művész úton.
- Ennyire zárkózottak voltak?
- Nem volt elég idő. Mindig dolgozott. Amikor nem dolgozott, akkor gyógykezelték.
- Önnek mint miniszterelnök-feleségnek volt-e feladata?
- Konkrét feladatom nem volt. Az első hét hónap tűnt életemben a legnehezebbnek, mert akkor még dolgoztam mint könyvelő, könyvelési csoportvezető. Úgyhogy amikor Amerikába mentünk, akkor is a fizetett szabadságom terhére mentem el a férjemmel. Amikor magas rangú politikus érkezett, és a Parlamentben nekem is ott kellett lennem az ünnepélyes fogadáson, a főnökömtől úgy kérezkedtem el, hogy a kiesett időt ledolgozom. És le is dolgoztam, mert nem tehettem meg a beosztottjaimmal szemben, hogy azért, mert a férjem miniszterelnök, bármilyen kedvezményt kapjak. Utána nyugdíjba mentem.
- A bajok súlyosbodása - taxisblokád, médiaháború, a Demokratikus Charta tüntetései - otthon hogyan jelent meg?
- Nehéz erről beszélnem. Életem szomorú időszakaként éltem meg, borzasztó volt. De jó volt hozzá tartozni. Boldog voltam 1993. augusztus 20-án délelőtt, amikor a Halászbástyánál beszélt, ezrek tapsolták, és utána nyúltak felé az emberek, hogy a vállát egy pillanatra megérintsék.
- Népszerűsége a sajtóban nem tükröződött.
Pedig rádöbbenhettek volna, hogy népszerű volt, legalább akkor, amikor sorban álltak tízezrek a ravatalánál. Az a mérhetetlen tömeg, éjjel, estétől hajnalig, dermesztő hideg szélben... Szegény, ha életében csak egy ezrelékét kapta volna ennek a szeretetnek, mint visszajelzést, hogy örült volna!
- Az MDF-ről, a pártjáról mit gondolt?
- Ez is bonyolult kérdés. Nem kapta meg azt a támogatást a pártjától, amelyet egy miniszterelnöknek, az MDF elnökének a kormányzó párttól meg kellett volna kapnia. Talán mert nem tartozott az alapító atyák közé.
- Szerette az MDF-et?
- Igen. Az EDU-nak (Európai Demokrata Unió) is tagja lett az MDF, a férjem révén, hiszen őt választották az EDU alelnökévé. Ő sokak ellenében a mozgalomból pártot csinált. Csak párttal lehetett politizálni.
- A Fideszről mi volt a véleménye? Személyesen Orbán Viktorról?
- Nagyon jó képességű embernek tartotta.
- Annak ellenére, hogy támadták olykor?
- Annak ellenére. Én sokszor haragudtam. Néztem a televízióban a parlamenti közvetítést, vártam haza, s összefoglaltam neki, hogy megint miket mondtak. Azt mondta: az ellenzéknek ez a dolga. Egyáltalán nem haragudott.
- Hazugnak is nevezték a kormányt.
- Nem sértődött meg. Ez így van, mondta, ennek így kell lennie egy parlamentáris demokráciában. A saját pártjában és az ellenzék pártjaiban egészen másként minősítette, másként ítélte meg azokat a politikusokat, akik ott voltak vele együtt az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain. Ugyanis ez akkor kétesélyes dolog volt. Mi sem, a család sem tudta, hogy reggel elmegy a tárgyalásra, de hazajön-e. Gondolja el, hogy a pártállam erőszakszervezetei még működtek, és a munkásőrség, a rendőrség, a katonaság, mind az ő kezükben volt. Soha nem tudtuk, hazajön-e vagy viszik. S éppen ezért úgy ítélte meg, hogy azoknak, akiknek volt akkor bátorságuk leülni a pártállami tömbbel szemben, azok egészen mások.
- Azokat jobban értékelte?
- Sokkal. Más szemmel nézte Szabad Györgyöt, Kónya Imrét, Balsai Istvánt és azokat is, akik ellenzékbe kerültek, Orbán Viktort, Tölgyessy Pétert.
- Mikor kezdtek beszélni a halálról?
- Mondta, tisztában kell lennünk vele, hogy a betegsége halálos, és nem lehet tudni, meddig él. Én valahogy nem hittem el. Nem akartam elhinni. Úgy gondoltam, olyan erős, olyan rettentően erős akarata van, hogy ez nem történhet meg vele. Néha fájt a lába, vagy nagyon rossz volt a közérzete, így köszönt el az ajtóban, de a kapuban kihúzta magát, s nem látszott rajta semmi.
- Öt éve, 1993. december 12-én halt meg. Ott volt a halálos ágyánál?
- Néhány órával előbb hazaküldött minket. Azóta is bánom, hogy nem mondtam ellent neki, és nem maradtam ott. De hozzászoktam, hogy amit ő mond, az jól van, s azt kell tenni.
Stefka István