Nos, két napja stílszerűen egy tök jó koncertet kaphattunk... aminél tényleg tökfej lettem volna, ha nem megyek el rá. Mondom ezt még úgy is, hogy valószínűleg a tavaly év végi három órás turné nekem többet adott volna, hiszen abban volt Forever And One (a kedvenc számom tőlük) és Tale That Wasn't Right is.

 

Viszont itt sem éppen rohadt tökkel dobálóztak... több, mint két óra egy fesztiválon, ráadásul komolyabb tökölések nélkül, az nem éppen egy marék tökmagot érő dolog! Még a dobszólónak is sikerült új értelmet adni az Ingo Schwichtenberg-re való emlékezéssel, megható volt a dobpárbaj a néhai és a mostani tag között... ezért sem húztam most annyira a számat, mert Dani nem rossz a szakmában, tényleg adta magát, hogy sokat kamerázzák, ahogy játszik, de ez itt inkább csak iparosmunka. Grosskopf-nál viszont jó volt, hogy őt is hagyták két helyen megvillanni egy kicsit. 

 

Az igazi svungot persze a két régi "töki" adta... főleg Kai Hansen. Mégsem az ő látványuk és hallgatásuk volt igazán jó, hanem hogy Weikath-ra milyen jó hatással volt ez az újraösszeállás. Az egy dolog, hogy 70 percig képes volt megállnia rágyújtás nélkül, és abban sem vagyok biztos, hogy a második szál is sorra került-e, inkább az volt jó, hogy mennyire megtalálta az összhangot ismét Kai mesterrel, nagyon jó oda voltak téve a dupla szólók. (Meg a végén a tripla is!) Ahhoz képest, hogy amióta Sachsa a bandában volt, ő vált inkább szólógitárossá, most jobb volt azt látni, hogy mindketten egyenrangú felek... azt azért nem mondanám, hogy mindhárman, mert Kai több szólót kapott, ez pedig nem baj.

 

Ahogy az sem baj, hogy neki is adtak énektémákat... de azért nem véletlen, hogy Kiske is fel lett anno véve a csapatba, és hogy a Gamma Ray is legutóbb már egy külön énekessel turnézott. Különlegességnek, múltidézésnek jó volt ez, de azért jó, hogy nem ez volt a csúcspont. Nehéz is lett volna a két dalosmadár mellett... múltkor írtam valahol, hogy a Forever And One-t mennyire gyalázta Kiske, most azonban legtöbbször ő volt a jobb. (De nem klasszisokkal, csak egy kicsivel, Deris is jól összeszedte magát.) Már amikor lehetett hallani, mert ugyanaz volt a probléma, mint előtte egy nappal a Priest-en: az elején minden élvezhetetlen halk volt, aztán az ének rendbehozása még később ment, mint a gitároké.

 

Júdásékkal még egy közös pont volt: ott is dícsértem a vetítést, ez most is rendben volt. Persze csak a szokásos happy-metal keretein belül, itt nem akartak komoly dolgokba belemenni, de ők már csak ilyenek, és valahol még a Perfect Gentleman alatti bohóckodás is vállalhatónak tűnt, hiszen ez mégiscsak egy Helloween-koncert. Jó viszont, hogy végig a zenén volt a hangsúly, nem lehetett érezni a 7-8 évvel ezelőtti hakniszagot... valóban főattrakciónak is jó volt ez a koncert a fesztiválra. Ezt is persze csak bizonyos kereteken belül, hiszen túl nagy tömeg nem volt a színpad előtt (aki pedig volt, az nagyon rendesen viselkedett, és ez is jó dolog).

 

Aki nem jött el, az viszont tényleg tökfej volt. Ez a héttökű (vagy inkább 14 tökű?! :-DDD ) brigád most megmutatta, hogy érdemes még követni Hamburg szent tökét. A Maidenre sokan mondják, hogy a három gitár csak dísznek van - és igaz ami igaz, én se nagyon hallom mindig, hogy komolyan használnák akár a klasszikusokban, akár az új lemezekben. Itt viszont nagyon jól kijött ez a hangzásban... és épp ezért nem bánnám, ha ez lenne ezentúl az alap, és jó néhány tökös lemezt készítenének így. A Pumpkins United még ha nem is váltja meg a világot, és szintén a "happy" vonalba sorolható be, azért jól bizonyítja, hogy ebből még sokat ki lehet hozni.

 

Hogy ehhez megmarad-e a két őstag állandóra, vagy csak mellékesen csinálják a Gamma Ray meg az Unisonic és egyéb elfoglaltságaik mellett, az mindegy. Az se gond, ha az utóbbi döntés miatt megritkulnának a Helloween-albumok és turnék, elvégre a minőség fontosabb a mennyiségnél. Azt viszont remélem, hogy lesz még egy körük, ahol a még ennél hosszabb koncerttel, és lassú számokkal teli műsort is leadják. Még akkor is, ha ezért sokszor kéne tökfőzeléket ennem... :-PPPP