Az idei út során sem hagytuk ki a programok közül az 1960-ban megnyílt nagyszerű monyinói repülőmúzeumot. Ezúttal marsrutkával indultunk Izmajlovóból, a bő 30 km-es út, köszönhetően az óriási - és a helyiek által már bizonyára megszokott - 20 km-es dugónak köszönhetően nagyjából 1,5 óráig tartott. Nagyobb kihívás volt az érkezés után a 2x2 sávos főútvonalon átkelni, mert a jól láthatóan felfestett zebra itt csak tájékoztató jellegű. Ha az ember arra vár az út szélén ácsorogva, hogy majd jól megáll a forgalom, és szépen átengedik, akkor sokáig ott fog szobrozni…
A főbejárat (és a pénztár) melletti nagyobb csarnokban kaptak helyet a II. világháború (ami a szovjeteknél/oroszoknál a Nagy Honvédő Háború) technikái. Vadász és felderítőgépek, repülőgép motorok, bombák, személyes tárgyak, ruházat, stb. A bal oldali fotón egy Jak-9U vadászrepülőgép (az U ebben az esetben nem a kiképző, hanem egy erősebb motorral felszerelt változatot jelöl), a jobboson előtérben egy MiG-3 replika, háttérben pedig egy La-7 vadászgép. A csarnok falain a háborúról megemlékező, különböző csatajeleneteket ábrázoló magasztos festmények.
A szabadtéri kiállító területet kapuja mögött rögtön egy óriás, a Mi-12 nehéz szállítóhelikopter fogadja a látogatókat. Ez a hatalmas jószág képes volt több mint 40 tonnát 2000 méter fölé emelni, ami jelenleg is rekord! Méreteit mi sem érzékelteti jobban, minthogy két komplett Mi-6-os/Mi-10-es forgószárny egységet szereltek fel rá gázturbinás hajtóművestől, ami önmagában is az igencsak méretes kategória, lásd a jobb oldali fotón szereplő Mi-6-ot.
Ha már a Mi-10 is szóba került: többek között az ilyen típusokért is nagyon érdemes eljönni Monyinóba, hiszen ez a szintén rendkívül méretes forgószárnyas nem sok helyen látható. Igazi kuriózum, hiszen nem készült sok belőle. A repülő daru is számos emelési rekordot állított fel. A pilótafülke alatt látható ovális ”cső” a személyzet részére kialakított menekülő csúszda. Teleszkóposan kitolható résztagjaival megnyújtva biztosította, hogy repülés közbeni vészelhagyáskor az ejtőernyős ne ütközhessen a törzs alatt felfüggesztett rakománnyal, legyen az rádióelektronikai zavaró konténer, robotrepülőgép, vagy éppen egy teherautó…
A központi füves területen kaptak helyet a nagy hatótávolságú stratégiai bombázók, köztük a Mjasziscsev által vezetett OKB-23 (опытно конструкторского бюро) tervezőirodában, az ’50-es évek második felében kifejlesztett szuperszonikus M-50-es típus (a NATO-tól a Bounder nevet kapta). A tekintélyes méretű gépet végül nem állították hadrendbe, az interkontinentális rakéták térnyerésének köszönhetően meglehetősen rövid életűnek bizonyult a projekt, 1960-ban le is állították az M-50-el kapcsolatos munkát.
Egy másik korai bombázó szintén a Mjasziscsev irodából, az 1960-ban gyártott 9 db 3MD ”Bölény” egyike. Az alapváltozatot 1958-ban rendszeresítették, lényegesen megnövelt hatótávjának köszönhetően ez a típus volt az első, amely már képes volt soktonnás bombateherrel, illetve robotrepülőgépekkel felfegyverezve átrepülni az óceánt, és közvetlen fenyegetést jelenteni az Egyesült Államok bármelyik részére.
Egy igazi klasszikus nehézbombázó, a Tu-95-ös, mely két példánnyal is képviselteti magát a múzeumban. A bal oldali fotón egy Tu-95MSz változat látható, melyet 1981-ben állították rendszerbe. A típust H-55-ös robotrepülőgépekkel felszerelve tervezték alkalmazni. A másik (a jobb oldali fotón) egy jóval korábbi változat, a Tu-95N, tulajdonképpen egy átalakított, egyedi példány, amelynek feladata a törzse alá rögzített, és onnan indítható, atombombával felszerelt torlósugár hajtóműves szuperszonikus bombázó célterület közelébe juttatása volt. Ez a projekt is megmaradt a próbarepülések szintjén…
A múzeum gyűjteményének egyik legérdekesebb darabja ez a nagyon szép formájú T-4-es (Szuhoj-100, ”Szotka”), melynek prototípusa 1972 augusztusában repült először. A titán és acél borítású madár tervezésére végül a Szuhoj iroda kapott megbízást, melynek lényege egy Mach 3 sebességre is képes bombázó, illetve H-45 típusú robotrepülőgép hordozó létrehozása. Noha végül a T-4 sem került hadrendbe - a programot 1974-ben törölték -, korának egyik legfejlettebb gépe volt, ennél a típusnál alkalmazták először a ”fly by wire” vezérlő rendszert. Érdemes megjegyezni, hogy a gép lehajtható orrkúpján nem voltak ablakok, mint a Tu-144, vagy a Concorde esetében, ezért a felszállást és a leszállást kivéve csak műszerek, valamint bizonyos sebességhatárig periszkóp segítségével tudtak repülni.
Tu-22-esek egymás mellett. Igaz, a bal szélső fotón látható Tu-22-nek (Blinder) nem sok köze volt a későbbi Backfire hadászati bombázókhoz, többek között a függőleges vezérsík két oldalán elhelyezett hajtóművek tették könnyen felismerhetővé. A középső képen egy Tu-22M0-ás, a jobb szélsőn fotón pedig egy jelenleg is rendszerben levő, változtatható szárnynyilazású Tu-22M3-as látható. Az előzőleg látott Szuhoj T-4 leginkább a Tu-22M-esek sorozatgyártásának köszönhette végzetét.
A végén, de nem utolsósorban, egy Szu-17M3 vadászbombázó, amelynek Szu-22M3 jelzésű exportváltozatát Magyarországon, az MN-ben is hadrendbe állították 1984-től, a Taszáron állomásozó önálló felderítő századnál.
Az itt bemutatott gépek természetesen csak elenyésző töredékét képviselik a múzeum lenyűgöző gyűjteményének.
