Lázár Balázs

 

 

AFTERSZOLNOK

 

kopnak már bennem az utcanevek

a távolság mint üveggolyó

ahogy képzeletben megpörgetem

a gyermekkor vízjel-emlékei

láthatatlanul felfénylenek

 

itt nőttem fel váratlanul

még most sem értem hogy van az

itt lettem hallgatag gyerekből

örök boldogtalan kamasz

 

iskolák család hűs Tisza-part

– fel nem foghattam mit akart

az ötezernégyszáznegyvenhármas

efbedelászló úttörőcsapat

 

egy másik világban éltem

s azt hittem lázadó vagyok

mert birodalmi cirkálóként

fenyegettek a panelok

 

s míg álmomban iker-nap kelt föl

bokor-lelkem végtelen

folytatásaként áradt

szerteszét az Alföld

 

én tényleg szeret(t)em Szolnokot

s szépséghibáknak csúnya foltjait

a városon melyben én már rég nem

de az még rág bennem egy kicsit

 

ahogy az első fénysugár

retinámba itt beleégett

összekötött idővel-térrel

valami titokzatos képlet

 

ahogy az első fénysugár

retinámba itt beleégett

észrevétlenül érezni

a kezdetben kelő véget –

 

ritkán jövök már Mama sem él

s ahogy változik egy-egy utcakép

egyre ritkábban fújja felém

sosemvolt szőke szerelmek

illatát az ismeretlen szél

 

 

2008