Lator László

 

 

FA A SZIKLAFALON

 

Vajon a lét hány millió magot

tékozolt el, míg megfoganhatott

a függőleges szikla-szahara

kő-szörnyei közt ez a satnya fa?

Micsoda szeszély börtönözte be

mostoha sorsa kényszereibe,

parancsaival és cseleivel

hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel

a csökönyös, fortélyos akarat

a puhacsontú vékony sudarat?

Fekete kérgén a mindennapi

küzdelem csontig ható nyomai:

nagy hegek, tarjagos daganatok,

megcsökött, kificamodott tagok,

de a rémület görcs-bogaival

felesel a szökőkút-ívü gally,

szövevényes hasadékokon át

csavarodnak, furakodnak tovább

drótkeménnyé vadult gyökerei,

mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki

a nedvet, a sovány sókat a kő

elmeszesült hajszál-csöveiből,

s rostjaiban hangtalan ekrazit

halmozódik, szétvetni rügyeit,

és ága-lombja a forrástalan

ragyogás habzó áramaiban

fürdik, a vad, sistergő sugarak

a pórusain átáramlanak:

nyomorékul is tudja még a lét

tagolatlan tűz-homály örömét,

a kőmarkú pokol s a könnyü űr

közt remegő vezetékül feszül,

melyben pillanatonként összecsap

az üdvözült gyönyör s az iszonyat,

s magával folyvást vitatkozva, a

kettőt egyszerre kell mondania.

Micsoda jel a bibliai szikla

vörhenyes sivatagába hasítva,

zsugori biztatásul belevetve

az özönvíz-utáni döbbenetbe!

Kiált minden gyötrött gyökere-ága,

mondhatatlan szépsége-árvasága!

 

 

Fák könyve [62.]