Lászlóffy Aladár

 

 

ESŐ

 

Uram, ha mióta

hullámod elkapott,

láttam a tetőt és

láttam az alapot,

mártottál szerető

tüzedbe, jegedbe

s itt viszel fellegként

függve és lebegve.

Amikor elengedsz,

elhagysz és lehullatsz –

ne küldj el, elég ha

megmondod: lehullhatsz,

elmegyek ablaknak,

üvegnek, határnak,

melyen az igéid

kijárnak, bejárnak,

leérek langyos és

tavaszi szelekbe,

leszek a doboz, mely

fényeket ereszt be

megtelve illattal,

színekkel, kegyekkel,

mögötted látható

messzi kék hegyekkel,

leszek az esőd, csak

zuhanok keresztül

tornyaid erdején,

ahol csak kereszt ül,

s ha majd a helyemen

már úgysem keresnek,

leszek a semmid, csak

engedd, hogy lehessek.

 

 

A repülés a zuhanásban

[156.] (DIA)