Lászlóffy Aladár

 

 

CSÍKSOMLYÓ

 

1. Búcsújárók

 

Jönnek a békések, az égre néznek,

elöl vonul legény és lobogó,

s telitüdő, s kórusban száll az ének:

minket biztosan lát a Fennvaló!

 

De vonulásuk évszázados útján

átcsicsonkáznak másabb évszakok,

lovasok állnak meg a csorda kútján,

senki se tudja már, hogy hol lakott.

 

S jönnek a háborúsok, haj, előre!

élen rohan legény és lobogó –

és a parancs vagy némi kurta lőre

élteti bennük azt, hogy ölni jó!

 

A vonulások évszázados útján

hernyótalp-mintásra fagyhat a sár,

kiégett löveg áll a csorda kútján.

Az ég lenéz, nem tudni, mire vár.

 

Felhők feletti vetítőszobákban

új nemzedékek hologramjai.

A világ végleg kész: mindegy, hogy sár van,

az utakon elindul valaki…

 

 

2. Keresztalja

 

Előbb a hegyi kápolnáig,

aztán a falu templomáig,

kéttorony örök irányáig,

hollóéveken által máig,

néha Nagyenyed zárkájáig,

Don-kanyarig, Szibériáig,

s vissza az alvadt városokba,

meghagyott kicsi otthonokba,

rongyszőttes-tiszta tájromokba,

vissza a hajnal-vereckéken,

tűzön-vízen keresztül épen,

mert nem test szerint, csak egy képen,

de makacsul, de mindenképpen,

keresztülszületve egy házon,

keresztülszármazva egy népen,

Uram, nem a te láncod tépem,

nem a gonosznak táncát lépem,

hinni egyedül is hihettem,

de ha már így lett – néped lettem,

ömlök dunákban, csermelyekben,

ösvények medréből csepegve

eljövök mindig ligetedbe,

ott, ahol vagy, te Örök Máshol,

megérkezni a búcsúzásból,

hogy elfogadj és látva lássad:

használlak kortynak és falásnak,

és csak te tudd, hogy ennyi mennyi…

Netán a sors mindent feléget

a lenti földön, fellegeken

s a visszanövő rengetegen

már senki nem tud megjelenni

májusi eső verte bókkal,

szél szalagozta lobogókkal

a meg-megújítása végett –

Te ne feledd e szövetséget!

 

 

3. Isten várai

 

A mi hegyeink közt bármilyen derült

és tiszta az ég, itt is, ott is felgomolyognak

a forró földről, a medence fenekén kanyargó

Marosból, Oltból, a sárga, zöld, kiégett-fűszínű,

sáslobogású terek és táblák felől is

mindig fehéren, mint régi csaták után a

távoli füst, mely hihetetlen, hogy

ugyanazokhoz a döndülésekhez tartozott,

mint egészséges tegnapok után a hirtelen

betegség, mint a palackból némán kiszabaduló

szellem, mint délibábjai annak a múltnak, mely

Rodostóig el tudott sajogni jelen korában.

Ezek Isten várai. Gömbölyű falaikon

megtörik az alkonyat sikoltó sugárzása,

pufók bástyáikról árnyak lobogóznak az

elsötétülő hágók és völgyek felé,

utoljára is rózsaszín tornyaikon még ott

a remény, hogy legalább lelkünk le nem megy,

e könnyű és szabad pára meg nem adja magát

naponta semmi sötétnek.

 

 

101 vers és ének Csíksom-

lyóról, 1996 [74-76.]