Lászlóffy Aladár

 

 

HUNGÁRIA-TURIST

 

Esőre áll a Balaton felett.

A gesztenyefák nagy zöld fellegek,

gomolyognak a dombok oldalán.

Nagy ZIMMER FREI – a múltunk volt talán.

 

„E ház épült…” még Világos előtt

Frissen stuccolták most a nádtetőt,

benn világoskék zuhany, csempe-tó

s a műholdas adás is fogható.

 

Mit hord a szél a nagy tükör felett?

az égen pufók osztrák fellegek,

a víz színén a tükröznivalók

hol máshonnan, hol más korból valók.

 

Halomba döntött római helyek,

gót, longobárd, gepida jellegek

gomolyogtak a várhegyek között,

mikor az Isten vérrel öntözött.

 

Háború volt a Dunántúl helyett,

királyra váró veszprémi hegyek,

püspökre váró pécsi templomok

felett lófarkas zászló lobogott.

 

Esőre áll a Badacsony felett,

az égen biedermeier fellegek,

Habsburg-határtalanság szerte szét,

betyárvilág issza a hegy levét.

 

Estére áll. Most mindezek helyett

lesz zivatar a Balaton felett,

a megadni, a fizetni valók

mind máshonnan és más korból valók.

 

Bár senki erről senkinek se szólt,

e hely itt mindig Európa volt,

e hely itt mindig Ázsia marad,

melynek határa hol Bécs, hol Arad.

 

Ha etalonja Svájc vagy csak Tirol,

csak szemlesütve létezhet az ól.

Ha mércéje a trágyásabb kelet,

nagyon fenn van – a csillagok felett.

 

És jó helyen van, karavánutak

keresztezik a sok gémeskutat

s az út felén sok szerencsés követ

itt cserél firmánt, borostyánt s követ.

 

Csak eddig értek Sztálin tankjai,

itt halt Attila, Szolimán s Ady,

itt született a képesség, s a kín,

mely erőt vett rodostók tájain.

 

A kopjafákon nevek nincsenek,

elhúz a kor a temető felett,

de sorról sorra bennünket betűz

a nap, ha télre fagy, ha nyárra tűz.

 

LATIATUC mégis VOGMUC, emberek!

szőlő terem az ISA PUR felett

és mindennek egy titka is vagyon:

… mamád! … nomád! – a vérünk hallgatom

 

Valahol túl a tolerancián

e megkínzott keresztény hely pogány

s legszabadabban európai,

hol minden őst magyarul hallani:

 

a Petrovicsok, Zrínyik, Zápolyák,

az örmény, besenyő meg a polyák

még nászágyában kimondta szegény

„e néphez állanék ezennel én…”

 

A Balaton medrében tócsa nőtt,

hol összegyűltek régi nagy esők,

az idők jönnek-mennek – egy dolog

már világos: ez el nem párolog,

 

mint könny, mint sár, mint vér, mint vizelet.

Az Úr lelke kormányoz vizeket,

rommá lövik a világ várait –

a Balaton a föld naptára itt,

 

hol ezeréves törzseinek között

leülhetnek százéves főnökök,

hogy elszívjanak egy békepipát –

nézzétek Noé rezervátumát!

 

Anjou-leventék, Hadik-ezredek,

kabarok, kunok, svábok és csehek

és janicsárok génje dolgozik,

hogy nézhessük e nagy szinkron mozit.

 

A szabadtéri Balaton felett

egy hárfahangú Bartók csepereg,

a Kárpátívek Dávid-lantjain

„pengeti sírván” germán, szláv, latin,

 

kezdődik újra – árva szép homály

hangol az eső szállain: Kodály…

A régi égi zengés, zivatar

most látható, hogy milyen fiatal.

 

 

Szép versek, 1993 [150-153.]