Lászlóffy Aladár

 

 

FELSZÁNTOTTÁK A TAVASZ TALAJÁT

 

Fogom a kitárt ablak keretét

és szívom, amíg elborít a kép.

Egy gerle búg, a szél szimfóniája

zöld diadalt hint kint az orgonákra.

Amerre látok, napsütötte fák,

felszántották a tavasz talaját,

százezer éve vagy csak ezer perce

a fák betűi írtak ide, persze,

a fák betűi írnak ide engem,

hogy némán is a zsoltárukat zengem.

A kert rakott, mint rendbentudott könyvek,

törvény kavar ott hólevet és könnyet,

regényeik és filozófiájuk

ím minden évben szívszorongva várjuk,

olvassa tüdő, máj és a tekintet.

Parancsol, int, vagy máris meglegyintett.

Szótlan vagyok, mint leckéjén a gyermek,

ha reázárnak kongó, hűvös termet:

ezt megtanuld! holnap még fontosabb,

tudj tavaszul – s a könyvet visszaadd!

A munka vár, és munka ezt a képet

figyelni amint elnyeli az élet.

A kép már ismerős, a kép örök,

ott lakik könyvek kertjei mögött.

Könyvek foka, szent nyírfatörzsek kérge,

szivárgó szó erdőik méze, mérge.

Megérintem és ujjam álmodozva

a korok nedveit egymásba mossa.

Már úgy is olvasok, hogy csak a tény,

hogy végigfut a polcokon a fény,

magamhoztérít és továbbsegít,

megköszönöm a betűk ezreit,

némán tudom és úgy köszöntöm őket,

mint sorsom sejtjeiben résztvevőket,

mint valóságos vitaminokat,

összecsukott kész példa-kínokat

és minta-kitartást megannyi testnek,

kik egyetlenegy lelkemért elesnek

pólyám és pályám csataterein,

míg valamikor reggel lesz megint,

míg valamikor lesz egy délután,

hogy újra nyúlok külön könyv után,

hogy színről, szagról, címről ismerős

példányaiktól legyek még erős…

Kinn gerle búg, a szimfónia messze,

valódi szél telepszik az ereszre,

valódi táj átható illatával

telik meg kéken színültig a távol.

Fogom a kitárt ablak keretét

és megint érzem mekkora a tét.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [105-106.] (DIA)