Lászlóffy Aladár

 

 

SZÜLŐFÖLDEM

 

A tél repül, a tél marad.

Lehunyt szemmel a dél havában.

Érzem a talpaim alatt:

itt mindennek idő az ára.

 

Idők alól sok színhelyem

egykori hangulata felkél,

milyen volt, életem, milyen,

ki itt nyaraltál, itt teleltél?

 

Milyen volt ősze, tavasza

a lámpagyújtó alkonyatnak,

mint kisdiák érni haza,

s milyen lesz öreg önmagamnak.

 

Évül a táj, szeptemberül,

örökre nem maradok én se,

pedig lelkemben el nem ül

az ittmaradás holdsütése.

 

Milyen volt hinni hevesen,

milyen volt szerelemre várni,

vagy temetni keservesen –

milyen lehetett volna bármi!

 

Pár zengő évtized alatt

s ebben a zúgó szeles korban

a legnagyobb kaland maradt,

hogy lelkemben is itthon voltam.

 

Egy táj kívül, egy táj belül,

ahogy e kettő megtart engem,

akarom én is emberül

megtartani az emberekben.

 

 

Keleti reneszánsz, (1993) [92.] (DIA)