Lászlóffy Aladár

 

 

ELÉGIA

 

Mert mi ismeri fel bennem,

ha gyümölcsfa zúg vagy fiatal fűz és fenyves?

Artemisz, Pallasz Athéné s Aphrodité

szép hangja verseng minden szélben előttem

április éjén, pelyhes hajnalú nyáron

s piros alkonyatokban télen.

 

A hátam mögött súgva összeborulnak

Diana fái, almafa, meggyfa: a kertek.

Gyermekkorom kertjei kérnek vissza. Minden

emberi nyelven altat az egykori

kedves meggyfalevél-csobogás, a kerthang,

kertíz, melyet befogott szemmel

kényszerítek most vissza rontott hangulatomba.

 

Minerva erdők szélén szólít – s benn

a fűre lapulva az elnyelt visszhang:

tölgyesek, bükkök avarja mormog,

harmadik személyben rólam beszél,

dicsér elhihetően, mégis szépen,

képeket enged látnom, messze a múltból

jön rám erdők imádatával,

s összecserélve arcom az istenekével,

belemosolyog a lemenő Nappal,

mint az utókor.

 

Ekkor ősz lesz. Aphroditéból

Vénusz-kelte előtt már

győzni kitör a varázslat.

Hangja fenyővé áll ki, s elállja

útját minden árnyalatomnak.

Szelet hoznék, nagy viharokban

én utazom, hogy újra s újra

pengetni, simogatni elszállhassak,

s halljam, tudjam, mondja nekem úgy

összeszorult kicsi szívvel

féltékeny madaras-gyöngéden:

szózat vagyok, ő csak a hangom,

hang is vagyok, ő csak az erőm,

erő vagyok, ő csak a társam,

ő csak a társam, társam, társam.

 

Itt elakadtam. Nem merem újra kérni,

kérdezgetni, széláron, viharokkal verve

hűségéért.

Meleg szél jön. Észak sápad

pislogó csillagok alján.

Hullnak a legyőzött hangok, zuhog, zuhog

tölgyfalevéllel az almafa lombja,

s mint a halak és mint a

városok sűrű népe – összefutnak a

földön folyton.

 

S nem győz senki.

Artemisz értem jön még, Pallasz Athéné

mindig szólít, s nem lehet Aphroditéval

ellenkezni.

 

Hallom a fákat.

Mint a kagyló: szélcsend napján,

így egyedül is. –

Asszonyhangokon zúgnak

kertek, borzas erdők s fenyvesek bennem.

 

 

Képeskönyv a vonalakról, (1967) [55-57.]