Lászlóffy Aladár
HÁRFA-HANGOK
Őz-mozdulatú hárfát ölel át egy lány.
A régiség dereng az első hang nyomán –
a lány s az őz rajzában, mint felfénylő erők,
kezek pillangóznak, a húros, özönvizes esők.
A hárfahang ahogy borongva nő,
mint a szó, mint a szín, mint az illat,
olyan erősen emlékeztető.
Amíg csak érzékeim élnek,
hangjai hangulatából is feltámadhat
bármelyik képe az emberiségnek.
A hárfahang mögött a százszor kivágott
s megújult örök erdők csengenek,
Egyiptom napos vizei s az olimposzi fellegek,
és oszlopsor, oázis, barnuló várfalak,
s mélyen a zengés vörösében ott a nap.
Merengő barna emberekkel egy múlhatatlan hosszú évszak él,
ahogy a barlangok felől tán éppen félúton felénk
jön, nomád mód mendegél.
A hárfa hangjára őt érzem: a lányt, – puhán ölelve
a történelem őzeit és kosait tereli erre.
Hányadik lány, hányadik hárfa!
Ilyen törékeny, arany, sokezeréves állat cirógatása
az egész vele nőtt emberiségen átborzong, mindig megérzi,
s a szívek és ujjak hegyéről szikrázva az éterbe ér ki:
ha őz-mozdulatú hárfát ölel át egy lány,
béke és végtelen vágyakozás kél a szépség különös moraján,
a teljes, a szabad, a költő és megépítő nagy élet –:
a beérkező gyorsvonatok elején
tapogatózó gondolataim nyikorgó taligákat érnek,
a repülők fáradó madarak koordinátáin törnek az égnek,
az ezer méterek s az évezredek
mint hang-szőlőszemek
fülünkbe összefűzve érnek.
A leghalkabb húrpendülésben is roppant előzmény robban el.
Érzem: most, most kerül sorra a szívem is millióéves tölteteivel.
Őz-mozdulatú hárfát ölel át egy lány.
Csak valami felém sugárzót vehetnék észre a mozdulatán!
Vándorló érzékenységünk sikerül édes szép kezébe tennem.
A csend pici árvácskája érte, előle örökre lehajlik bennem.
Mert eleven, boldog, s a modern kor önálló hangvételében
önfeledten magáról énekelhet,
s ő szomorú hangú őzemet vonja magához,
vállalja vele a vénítő távlatot, terhet.
Én várom az időt. Ha érint az üzenő emberi nagyságból bármi,
egy virágnyi helyen:
szép huszadik századi ajkán szeretném találni.
Színhelyek [93-94.]
