Lászlóffy Aladár

 

 

VISSZHANGOK

 

Itt élek én tovább is a völgybe lent,

S beengedtem magamhoz a végtelent.

 

Akik látnak: türelmetlen emberek,

Nem értik, ha költenek s nem ébredek.

 

Nem tudják, hogy ilyenkor nem vagyok itt,

Csak ez látszik: meg-megbántok valakit,

 

Szórakozott, lusta, vagy igaztalan –

Soha észre nem veszik üvegfalam.

 

Ennyi látszik: épp úgy élek én is lenn.

Pedig engem körülvesz a végtelen

 

S gondjaiban visszatörik sugaram.

Itt se, ott se érzem otthon már magam.

 

Nyugtalan a végtelen, akár a vér.

Ember-álruhába bújna, kérve kér,

 

Szűk szobákba, életekbe is leszáll –

Új ereket, tengereket hol talál.

 

Egyszerű, híg dolgokkal is dolga van.

Értelemre azzal hat, hogy szótalan.

 

Megértettem, könnyen, mintha szántanék,

Elfogadott, rám lehelte üvegét.

 

Akik látnak, nem hiszik, hogy egyedül

Valaki a messze áramába ül.

 

Azt hiszik, hogy haragszom vagy harcolok:

Maga módján napkodik a kvarchomok. –

 

Engem nem bánt s rég nem fog meg a kevés,

Határán túl sikerült az ébredés,

 

S nagyravágyó, óriás eszméletem

Félálomban ültet itt a végeken.

 

Művemből e gesztus látszik csak, a váz.

Tétlenségnek tűnik, sokszor megaláz.

 

Mint a csúcsok álnagyságát, taraját,

Átrepülnek engem is a vadlibák.

 

Semmibe vesz testvérem, az ember is,

Halandónak kelletén túl ő se hisz.

 

Mégis inkább itt fagyok meg, legalább

Mindenestől gyönyörködtet a világ.

 

Történelmi tél takarja az utat,

Amit ez a roppant szempont megmutat.

 

Átütő nagy színek ringnak odalenn.

Összhatásuk itt még mindig színtelen.

 

Előbb mindent fellövell a gondolat,

Sopánkodás, tűnődés vagy indulat.

 

Minden ide fellebbez, – a nagy terek

Visszhangjait ismerik az emberek.

 

Innen indul vissza minden új lepel,

Meztelen eszünkre hull, mint hópehely.

 

Aki ember, végre itt a végtelen

Fókuszában érzi magát jó helyen.

 

Lassú tánc a költészet: néhány madár

Ellejti egy töredékét s tovaszáll.

 

Lehet, száz év sodor át még valakit,

Lehet, ezer – de csak erre, de csak itt!

 

Nagy képeit építi a végtelen.

Pislog – mintha messze volna – csöpp jelem.

 

 

Színhelyek [41-43.]