Lászlóffy Aladár

 

 

SZÉL

 

Elviszi a szél a földet

messzi fellegekbe, –

úgysem érkezne meg soha-

sem a végtelenbe.

 

Elviszi, de ahogy viszi,

mintha nem is vinné:

a hiába múló idő

feküdt alá sínné.

 

Ilyen dolgot, mint a föld is

vagy a költők álma,

bárhova hord – helyén van

és mindig a világba.

 

De a szél, ha engem kap fel,

eltaszíthat engem,

könnyű – épp mert kicsit él és

gondolkozik lelkem.

 

Felkap, visz… az éjszaka most

túl sötét, mert ázott.

Reggel majd az ég alá tart

s rájön, hogy hibázott:

 

messzebbre vitt, mint amennyim

jut a végtelenből,

réges-régen kirepített

már az életemből.

 

Esetlenek az elemek,

sokszor visszaélnek

olyan törékeny dologgal,

amilyen az élet.

 

 

Színhelyek [39-40.]