Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43834

Lászlóffy Aladár

 

 

HÁROMSZOR ÉBREDTEM FEL EZEN AZ ÉJSZAKÁN

 

Először még nagyon sötét volt,

csak éreztem, hogy valahol az ágak hegyén

véget ér a föld.

Ott maradt abban a mai nap.

Már álmodtak az aranybabszemnyi méhek,

s a méheknél parányibb csillagok

lustán szívták a kerteket,

még nem is voltak illatok.

Az estélig vergődő fény habjából akkor születtek

                        – a hó emlékei

                        s a nyár szándékai –

azok a sötét sziluettek:

a meggyvirágok,

melyekben mézzé alakult a föld.

 

Másodszor: hallottam

a visszatérő madarak hangját.

Kevesebben vannak, tudtam,

mint mikor elindultak,

de akik először voltak úton, mind megtértek.

S mire útra kelnek,

a többnél is többen lesznek újra.

Reggel láthatjátok már a fészkeiket.

 

S harmadszor:

kelt a nap, a hegyekig láttam,

ahol rózsaszínre válnak

az esőktől súrolt mészkövek.

A folyóig láttam:

               kinn a parton

               frissen mosott hideg vásznak lengtek.

A reggel teregette oda őket,

idegen arcát hűsíteni a munkába induló embereknek,

szemüket mosni

tiszta ablakává a világosságnak.

 

 

Színhelyek [31-32.]