László Ibolya

 

 

ESTE

 

Göröngyök ülnek, mint a békák

        és forgolódnak most nyílt nárciszok.

A holdas éj tántorogva lépdel, –

        tavaszi mámor kútjából ivott.

Kertek tövén, hol kis határvonal

        elfut az út a füzesek felé,

térdünkig ér a zsenge búza már,

        bár szárban alszik még aranyszeme.

Az érlelő nyár, nekem is anyám

        szavától szavam teltebb, ízesebb lesz,

mikor kalászok zizzenő haját

        kévébe kötni jövök én s a kedves.

 

 

Köznapi lobogás [49.]