László Ibolya
OKTÓBERI VÁZLAT
Szeme, szoknyája kék az égnek
mely itt az ablakodban ül
és a fények sárga húrjain
a tűnő nyárról hegedül.
Szeme, szoknyája kék az égnek,
de mint a fázós nénikék
a tűzhely ölén kuporgó tüzet,
úgy fogja körül a napot az ég.
Kölyökszél sír mellén a tájnak,
a dombon, hol a gyalogút
elnyűtt kis pántlikája rég
avarba, sárba, őszbe fúlt.
Nyarat mímel mégis az ég,
viruló menyecskét a vén,
pedig acélkék csillagait
fagyokkal festi a kökény
és madártorkú erdők fáin
a remény csendje üt tanyát,
babusgatni a jövendő tavaszt,
mint magzatukat az anyák.
Köznapi lobogás [41.]