Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43802

László Ibolya

 

 

PIPACSOK

 

A tejszagú csend ringatózva ballag

hazafelé az est előtt,

zsenge füvecskék, csípős por szaga

remegteti a levegőt.

Lustán tekergő árokpart felett

az örök silbak – elaludt a nyárfa

s az első csillag kajánkodva ül

frisszöldű, ékes pallosára,

száját elhúzza még a hold is

cinkosul ezüstöt nevet,

tárt karjukat bezárják a kapuk

s egy éji-fészket keresőn

nem jár fenn senki már, csak a szelek.

Elfáradtak, mert jártak erdőt,

várost, falut és gőzölgő mezőt.

Nyugszik az út is, hátát egyengetve,

és égrenéző háztetők

most alánéznek, be a házba,

hol hűlő tűzhely peremén

kalaplevéve szendereg

az ott felejtett vacsoraedény,

s roppan az ágy – mind álomhajó most –

kormányosával messze jár,

arra, ahol a ma vetett mag

kalásztengere aranyát

hömpölygeti a nyár,

s pipacsok vérszín lobogója

már győzelmet kiált.

 

 

Köznapi lobogás [5.]