Zsonát Creative Commons License 2018.06.18 0 0 43792

Lányi Sarolta

 

 

NOVEMBER

 

Szép lesz, már látom, ez a mai nap.

Az utca is hangos, boldog, vidám,

a tél is jókedvű, mert süt a nap

s minden szépen, derülten néz ma rám.

A zöld fenyőkön hó mosolyg fehéren

és oszlopos ház, túl a zöld fenyőkön,

gyereksereg a napsütötte téren…

Megállok itt, és vígan nézelődöm.

 

De hív a ház és bent a házban könyvek.

A betűk csarnokába járulok.

A halkszavú őr elémtesz egy könyvet

és én mohóan beleájulok.

Az órák szállnak, s én olvasok egyre,

elbódítanak a bűvös szók, a versek,

ködfüggöny hull száguldozó szememre…

A szomszédaim már mind hazamentek.

 

Én is megyek már. De olyan szép az utca!

Véletlenül boldog vagyok nagyon.

A téli nap aranyjával befutja

arcom, hajam. Szemembe tűz, – hagyom.

A napsugárnak táguljon szemem ki,

csiklandozzon a vidám hideg,

ne fájjon énnekem ma semmi, senki…

És én se fájjak senkinek.

 

*

 

De jött az est, az esti koncert.

Lábujjhegyen bementem egy sarokba,

hová be nem lát se szem, se csillár,

sötétbe ültem. A szivem vadul vert,

mert tudtam, jön felém a drága kín.

És elindul az est zenéje. Ím

jön felém és rámzúdul a hangsereg.

A hangszerek félelmetes, sikoltozó csodák,

borzasztanak… Mozdulni sem merek.

Sivító kín fut tagjaimon át,

mert ezüsthangjai a fuvoláknak

ezüstszuronyok – véresre szurkálnak,

dobol, dobol a bánat szivemen

és hegedűhúr minden idegem.

E fájó, síró hangszeren

vad nótába kap hirtelen

a vak zenész: a szerelem.

 

 

Énekszó, 1910 [14-15.]