Láng Eszter

 

 

FÉNYES ÉVEINK

 

Fényes éveink fogynak, kopnak.

A gyermekkori vasárnapok

zöld-arany ragyogása,

az azúr ég a patak tükrében,

az azúr ég a búzavirágon,

az azúr ég szemedben,

s a kárminpiros, bazsarózsa-piros,

szívpiros szerelem is

elhalványodott.

Már a ditrói templomtorony

teteje sem olyan magos, mint régen.

(Az is elkopott?)

Meghaltak az egykori őszöreg

anyókák és őszöreg apókák

mind. Csak a fellegek

érnek most is földtől az égig.

Homokszürkék és tengerszürkék,

hajnalszürkék és éjfélszürkék,

és csendszürkék, és bánatszürkék.

De néha, mikor eljön a szél

s rongyossá tépkedi őket,

kilóg az ég alóluk,

s ez még azúr, a régi.

 

 

111 vers a Sóvidékről [94.]