Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43780

Lakatos István

 

 

KORATAVASZ

 

       Zöld, fanyar szikföld. Nem akar virága

       nyílni. Bízzunk benne, kinyílik. Emlék,

távoli felleg már a szabadság is. Dideregve

                                       nézi a tájat.

 

       Vízkereszt könnyét lefolyatja lomhán

       dombok ösvényén. Szomorúságával

kis hízó patakok, teleszíva maguk, kifeszítik

                                       hátuk a napnak.

 

       Óh feszítsük meg derekunkat, üssük

       gyönge körmünket szigorú kövekbe,

tétova sarkunkat biztos televénybe! Kerítsük

                                       hétszeres övként

 

       hű folyóinkat köribénk: találjon

       védtelenségünk igaz oltalomra.

Földbe-fövenybe pedig verjünk szívós gyökeret, mert

                                       jönnek a kontár

 

       szélrajok, hangos viharok. Mi – karcsú

       lucfenyők, nyárfák – letarolhatatlan

sűrűsödünk addigra, növény-szabadon szabad ormok

                                       térviszonyában.

 

       Bombatölcséren, romokon virág nő,

       győz a burjánzás vereségeinken.

Vétkünktől nem a bűnhődés: az idő szabadít meg.

                                       Évek esője

 

       mos le mocskot, vért. Makacsul teremni,

       csíra, mag mélyén türelemmel érni –

érteni ehhez kell: búzává lenni, gyümölccsé

                                       puszta lapályon.

 

       Kertek árnyán él, diadalmas ágak

       csúcsain, dűlők, venyigék fölött, dús

mandulafák magasán, cserjék csendes zugolyán, a

                                       néma szabadság.

 

       Szóra szolgák közt sose nyílik ajka;

       elborul-felgyúl, de halált nem ismer:

mert a sötét fagyban lent is fényt szűr le, komor fényt.

                                       Bölcs, aki tudja.