Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43777

Lakatos István

 

 

KÉK PILLE

 

A nyári égbolt fölénk feszülő

   kék ejtőernyője alatt

– sugarai kötélzetén –

   mozdulatlanul függ a nap.

 

A küszöbünkön őrt fekvő kutya

   nedves orrát fölemeli.

A lég esőgyöngyözte fák

   illatával teli.

 

Kék minden. Kék a pille a padon,

   kékek a dáliák.

A gyepre kék árny árja csap:

   ibolyakék tengervilág.

 

Ősz jelenléte még nem látható.

   Lobog a körtefa.

Ezt vártam, ezt a júliust –

   asztalomon sötét tea.

 

Így volt akkor is... Állt némán a nap

   a kéklő kert felett.

Hány éve múlt! És minden év

   azóta is veled.

 

Lüktetések megkövülései,

   mozdulatlan fényzuhatag!

Arcom fölé dermedt az ég,

   hallok elsüllyedt szavakat.

 

A nyári égen ugyanaz a nap

   tündöklik rezzenetlenül.

Örök jelenidőben a padon

   ugyanaz a kék lepke ül.

 

Egyetlen ágon egyetlen levél,

   egyetlen szín se változott.

Elvirulni a dália

   azóta sem tudott.

 

Mert van virág, amely egyszer nyitott,

   mégis örökre nyit;

édesség, mely mindig édes marad,

   akárhogy mérgezik.

 

S minden, mi egyszer szép bírt lenni csak

   – lényeg, látszat – örökre szép.

A történet írja tovább

   saját történetét.

 

S minden, ami tündöklött valaha,

   valamiben továbbragyog;

őrzik a felhők fényei, rigók

   énekei s a nappalok – – –

 

Néma rigó ül a napon, felé

   kék kígyó kúszik nesztelen.

Arcnélküli belső dalok

   sziszegnek szívemen.

 

 

A sötétség virágai. [351-352.]