Lakatos István

 

 

PSALMUS HUNGARICUS

 

Amott a pusztán kerekedni látok

hollósötét szárnyon viharvilágot;

hazám, imádott hazám, te áldott,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok.

 

Sötétből néha felriadva érzem,

belőled, általad, érted kell élnem,

érted kell lennem kínokra készen,

egyaránt örömem, tűrnöm szenvedésem.

 

Széles e világon nincs hely számomra,

nincs otthon más földön boldogságomra,

sem haza más tájon nagy bánatomra,

életemet ki meggyújtád, te légy, ki eloltja.

 

Csapkodnak szörnyű szerelmi lángok,

lángzivatarban derékig állok,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

reggel, délben, este szavadra várok.

 

Mert nem tudok szebbet, mint magyarnak lenni,

gyötrelmesebbet, mint téged szeretni,

gyönyörűbbet, iszonyúbbat, mint számot vetni,

hogy kívüled, nélküled nincs számomra semmi.

 

Szeretlek, ahogy csak ember bírja szívvel,

meghalnék érted, munkám mellől hívj el,

próbálj ki engem, könyvedbe írj fel,

hogy essem, ha zuhan sorsod, szálljak, ha ível.

 

Tanyák, falvak, városok, melyeket szerettem,

bizonyítsátok ezt az én szerelmem,

visszhangozzatok minden szivekben,

őrizzetek meg, valljatok mellettem.

 

És fellegestől tanuim, ti bércek,

és emberekkel boldogságos rétek,

és boldogságot hajtó százszorszépek,

nézzetek rám, letérdelek hálát adni néktek.

 

Köszönöm, hogy engedtetek születnem magyarnak,

neveltetek, sújtottatok, hogy az is maradjak,

hogy végül is megmondtátok mindig, merre tartsak?

s megőriztetek, amivé válnom kellett, annak.

 

Mert, óh, hazám, folyóid, kik mint vérerek kéken

végigcsörgedeznek holdfényes vidéken,

s erdőid, kik mintegy futni látszanak a szélben,

s kövér holdad, csillagaid a tündöklő égen:

 

Szeretem, szeretem! s a föld kerekségén

nincs tehozzád tartozó, mit ne szeretnék én,

ez táplál, ez éltet, ez öl meg a végén,

de öljön csak, azután is szépséged dicsérném.

 

Lecsapott rám e szerelem – feldúlt

e saját magára éhes fájdalom – rám hullt

ez az életnél-halálnál nehezebb kín – felgyúlt

minden érzelem szivemben, talpra állt, megindult,

 

úgy, hogy már sokszor inkább kérve-kérem,

na hagyj engemet hamura elégnem,

megemésztődnöm szerelmed tüzében,

összezsugorodnom lángodtól egészen.

 

De oltalmazz, védelmezz, hogy veled lévén,

bátrabb, izmosabb legyek szerelmed révén,

hogy magányom fellegormán fogvacogva, félvén,

ne álljak mindig magam szurdokok éjén.

 

Taníts meg hozzád úgy hűséges lennem,

igazat szóljon mindig a nyelvem,

jó és rossz bennem egymásnak ellen:

káprázatok, örvény ne szédítsen engem.

 

Nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

hazám, ne fogjon balvégzet, átok,

szörnyű viszályok ne kapjanak tápot:

földedben a szabadság hajtson virágot.

 

Kívánok békét, nem béketűrést,

a becsületnek több megbecsűlést,

hogy ne fájdalommal járjon a hűség

– szülőföldem, drágám –, legyen gyönyörűség.

 

Sok ellenségemnek, azoknak pediglen

add vissza az eszét, mely nekik nincsen,

nekem meg adj még több erőt, hogy el ne veszítsem,

az ő ostobaságuktól tisztán megőrizzem.

 

Hej, mert sokan vannak, nyomomban loholnak,

ajkamon csak vendég a mosoly maholnap,

űznek, kénytetnének, hogy meghajoljak,

nem szerelmed súlyától: múló divatoknak.

 

Üss szét köztük, ne légy kegyelmes irántok,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

felindulásomban fújok, zihálok,

mázsás terhemmel fel-alá járok.

 

De kivallom így is, nálad, előttem, nincs szebb,

őrizlek a szívemben, legfeltettebb kincset,

visellek halálomig, hozzám nőtt bilincset,

méltatlan gyermekedet hát szelíden tekintsed.

 

Hogy hulltam, halódtam? bitangul kallódtam?

a rám bízott talentomnak rossz gazdája voltam?

Azonban rólad rosszat sose szóltam,

Irántad való hűségben nem fogyatkoztam.

 

Emelj hát szívedre engem elzuhantat,

oldd meg a nyelvem, amely most hallgat,

szemem, fülem nyisd meg, hogy lássak, halljak,

lökj meg, ne gubbasszak, mint fán a varjak:

 

hanem teljek lelkig örömmel, hittel,

együtt növekedjem reményeiddel,

hogy úgy álljak itten, megtettem, amit kell,

hazám, hozzád folyamodom, te ítélj felettem.

 

 

A magyarokhoz, 1954 [264-267.]