Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43773

Lakatos István

 

 

SZERELEM, ALKONYATKOR

 

I

 

Ezt soha el nem feledem.

– Bíborra, kékre festett nyár volt,

s elektromos ívfénnyel lángolt

a szívemben a szerelem.

Kéz a kézben sétáltunk ketten,

még soha-soha nem szerettem,

még senkit eddig oly nagyon;

azóta sem, pedig de régen,

de rég jártunk azon a réten,

két napja már, óh, istenem...

 

II

 

Múzsa, segíts, vezesd te tollam,

hogy amit láttunk, elsoroljam,

kedveltem mindig stílusod.

A halastóval kezdd. Tehát:

pontyok, csukák.

Hogy forr a mély a víz nyugodt

színe alatt, nem ismert

mélye hogy forr a szívnek!

De kint még csend; álmatagon

borzong a zöld nád a tavon,

míg föl nem vonja görbe

íján a mennynek fénysugár

nyilát az Ámor délután,

hogy szívünkbe röpítse:

az a nap már mellünkben ég,

két szíven seb, vörös pecsét,

s két egymást kereső ajak

ívén megáll a pillanat.

 

III

 

A fényes, izgatott akácfák

levelüket arcunkba hintik.

Morgensternt idézek s Karinthyt.

Ő meg Chopint dúdolva lassan,

érzéssel (bár sántít a dallam),

a járt útról letér velem.

Bújunk, bolyongunk végtelen

földeken át és réteken,

bozóttal buja tereken,

hol

szívünk majdhogynem hallhatóan

dobolja, zúgja: szerelem.

S: Óh, jaj, leszünk-e boldogok?

Bár fáradtságtól is dobog.

    Határtalan, szabad határ,

nálunk nélkül milyen sivár

volnál!

           De fenn sereg madár

– kacsák-e? fecskék? nem tudom –

húz a nádas felé. Mi lent

botladozunk, egymásba veszve;

előbb ő dőlt karomra, karján

most én vergődök át a lankán,

majd föl kétméteres hegyekre,

szitakötőt, lepkéket hajtván,

faggatva százszor is: ,,Szeretsz-e?”

Így nem jutunk túl messzire.

Fáradtan csukladoz a térdem,

neki pedig, ijedten érzem,

száznegyvenet ver a szive.

Tehát megállunk sebtibe’

a csonka jegenye alatt

(mely száraz ágát égre tárván,

tán száz év óta áll ott árván),

s szemlélődünk, míg elszalad

az Ismeretlen Cél felé

négy-öt vonat.

,,Oly érthetetlen minden érzelem –

kezdem később, de aztán prózaibb

hangon, halkan megkérdezem –

Mondd, édesem,

otthon biztos nem sejtik ezt

a nagy szerelmet, mely szived

szívemhez fűzi?” ,,Nem, nem!” –

nyugtat meg ünnepélyesen.

    Hat óra negyven.

 

IV

 

Emlékszem néhány csókra még,

s utánuk a következőkre:

két virággal hímes mezőre,

s hogy narancsszínű lett az ég.

Aztán dűlők szürkés porára,

aztán villanypóznák sorára.

Aztán egy völgyre s egy patakra,

a vízben békákra, halakra.

Majd avartűzre, mely lobogva

égett és négy konzervdobozra.

Majd – mint rablót, kit kaptak tetten –

láttunk nyulakat futni ketten.

Verebeket is eleget

s az úton egy holt egeret.

Odább néhány varjú kerengve

ránk károgott: Múlik a nyár!

    De legszebb volt a naplemente.

 

V

 

A naplemente épp olyan volt,

mint egy nagyon jól sikerült

giccs, melyről később kiderült,

inkább Monet-utánzat.

Így:

Képzelj el egy halvány hegyet.

Akvarell, sok vízzel kevert

kékkel festve. Feléje kék út

vezet,

húzódva hosszan, délnyugatra,

amelyre rézsút

harmincöt fok szögben vetíti

haldokló sugarát a nap.

(Óh, illanó, szent pillanat!)

A kékben alvó hegy fölött,

mint csipkefodrú függönyök,

a felhők épp úgy függenek.

Széleik lent aranyszinűek,

úgy, hogy nagyon valószinűnek

tartom: mi akkor, ott

magából a mennyországból

láttunk meg egy nagy darabot.

Szemem már ennyi fényre tompa.

Ő – elmelankólikusodva –

csak ül. Imádja a napot.

Mellette én, imádva őt is,

ölelve derekát szorosan:

közben a színek bíborosan

váltják egymást arcán a naptól.

(Bár, sejtem, nemcsak attól.)

    Ilyen körülbelül e kép.

 

VI

 

Dicső természetrajz! De szép,

de szép is néha, estelente,

a naplemente.

De nagyszerű is

elábrándozni halk szinekkel,

így, összedobbanó szivekkel,

így üldögélni hallgatag,

út mentén, parton, fák alatt,

s érezni, amint átitat,

valami imaféle, szent,

nagy, csendes-boldog áhitat.

 

VII

 

Két napja már, óh, istenem!

De rég jártunk azon a réten.

Azóta sem.

                  Pedig de régen,

pedig még senkit oly nagyon,

még soha-soha nem szerettem.

    Kéz a kézben sétáltunk ketten.

A szívemben a szerelem

elektromos ívfénnyel lángolt.

Bíborra, kékre festett nyár volt.

 

 

Egy szenvedély képei, 1944. szept. [168-172.]