Ladányi Mihály

 

 

ESTI SÉTA

 

Az este ráborul

a gőzölgő telepre, átkarolja

a nyirkos, összezsúfolt házakat,

hol disznóólak, konyhák közt ődöng

az ember s a csatornaszag.

 

Széntől feketén

térül a férfi, fejszéjét a falhoz

támasztja, megmosakszik,

aztán küszöbre ül

s szalonnát szel széntől fekete ujja.

 

Itt élek hetek óta.

Nem közeledik hozzám senki, és

nincs kedvem senkit megszólítani.

 

Lakásomban munkaidő után

olvasmányhoz készítek jegyzetet,

és kert húzódik ablakom alatt.

Disznóól-szag csak akkor árad erre,

ha házaik felől indul a szél.

 

Nem tudom, mért ődöngök mégis itt…

Talán mert jóllakom vacsoráik szagával

s megtelek szavaikkal,

mint sárral kevert szénnel

a csilla…

 

Romantikus, boldog, derűs koromban

úgy képzeltem a verejtékben-ázót

akár az őszt:

bölcs és nehéz.

 

Apám volt az első, aki ivott.

Itt iszik az egész bányásztelep.

Nem beszélnek jövőről, csak jelenről,

és nem gondolnak azzal, hogy jövőt

csinálnak nemcsak gyereket.

 

Csak a nehéz

tapad a földhöz elmozdíthatatlan.

Ezért tapad

az életük szívemhez, és ezért

keresem bennük izgatottan a

világba-áradó fluidumot

oly korban, amikor

a megosztott ütemben

ver a költők pulzusa is,

s a lelkes mozdulat kimért, akár a

húszéve házastársaké

a nemi élvezet előtt.

 

Én

nemcsak tudni: érteni akarom,

hogy miért lelkesedem.

És este, ha

a krumplipaprikás szaga

a gőzölgő telepet átkarolja,

ezért visz arrafelé ösztönöm,

ahol valaki egyszer majd megszólít,

vagy én szólítom őt,

hogy megbeszéljük végre a világot,

mert egyre sürgetőbb.

 

 

Szén és ember, (1963) [41-42.]