Lackfi János

 

 

A SÍRNÁL

 

Van itt súly lomha testek

resten álomba estek

kötetlen kötve gúzsba

nem mar csak puszta húsba

szorosan betekerve

láthatlan kötelekbe

selyemgubók de semmi

belőlük létre kelni

embernyi sziklatömbök

hengergők félregörgött

a többembernyi szikla

akár üres kalicka

erek kő-rácsozatja

mihaszna tartogatta

satujába fogatva

nincs több már pár lepelnél

benn zsibbadás szemerkél

kinn álompor szemezget

lesz-e a messze messzebb

közelebb a közelség

amit lesünk kiles még

a bőr nem lélegezhet

csontban velő se reszket

a vér nem fodrozódhat

nincs buborékja szónak

libeg párája lisztnek

a fej hiánya viszket

nem maradt árva hajszál

ujjad köré csavarsz már

e semmi nem közömbös

volt-nincs tagokra köntös

száraz szövet megöntöz

sejtenként tér a földhöz

párnája be nem issza

hát onnan újra vissza

csigalépcsőn selyemhab

megfogja lépted elkap

jársz-kelsz kék légi létrán

felhők közt talpnyi lék tán

mezítláb száradóban

kőről a pára illan

a lába mint a láva

kihűlt tömbökbe zárva

megfogtál foghatatlan

ha zárak vasa kattan

ajtón át jössz lakatlan

nem marad itt sziget se

belenősz a kövekbe

belefagysz a tavakba

és beleégsz a napba

az élőben a holtban

mindenholban seholban

kovászod lelke ott van

 

 

Rések az időn [53-54.]