Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43747

Lackfi János

 

 

KORONG

 

A harmincöt már nyakamon,

még hárommal jössz, aranyom,

      döröm-

      bölöm.

 

Ki él, mindig az a lazább,

készen kap házat és hazát:

      erő-

      nyerő.

 

Te begombolva odalenn,

én meg a gombot ingemen

      kigom-

      bolom.

 

Hüvelykmozdulatom hanyag,

kacéran szvingel az agyag

      koron-

      gomon.

 

S ami kész van, a műdarab,

földre nem hull, a légbe kap,

      elen-

      gedem.

 

Röpteti éter, hidrogén,

tölcsérfüleknek írok én,

      csikar

      siker.

 

Nyakamban csörömpöl magány,

jönnek utánam, jönnek ám,

      kolom-

      polom.

 

Zsíros-csombékos itt a rét,

nem kell görnyednünk annyirét.

      Szeren-

      cse, nem?

 

Termünk időnként jópofát,

de nem oly csodát, mit a fák

      remek-

      lenek.

 

Hisz bibét gombolyítanak,

gyümölcs lesz, ízes műdarab,

      elő-

      kelő.

 

És megcsinálja bármelyik

nyaranta, és nem kérkedik:

      alany-

      talan.

 

Görcsös testük utókoré,

ha majd komisz avar közé

      hanyat-

      lanak.

 

A fosszilis rost, görcsös ér,

vonaglik, izzik, szinte él

      az ek-

      razit.

 

Ezért nem siet sehova,

szép sorban sógor s a koma

      eláll-

      dogál.

 

Az eleven művek tövén

mütyürkéket gyurmáz az én,

      s elél-

      degél.

 

 

Élő hal,

[263-264.]