Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43745

Lackfi János

 

 

BENYOMÁSOK

 

Benyomások hánykódó kompján

járok parttól partig

nemléttől nemlétig

 

Olyan világba jöttem

hol arany hegedűtokkal hóna alatt

járkált a reggel

a fák ásítva nyújtóztatták görcseiket

Bordáim létráján fel és alá mászott a napfény

 

Szerettem nyelni a tejszínhabot

és rágni a fűszálakat

utánanézni a mellettem elhaladó

gömbölyödő almafáknak

 

Tétova ujjal tapogattam

a zongora töredezett, fehér

elefántcsont körmeit

hangja illatos volt és kopott

sokakat végigszolgált már előttem

 

Ha átmentem a szobán

mindig akadt kezem ügyébe egy alma

csak egyet-kettőt haraptam belőle

Már mint gyerek

mindent hamar félbehagytam

 

Így éltem csíkos és dagadt

macskák között, az udvaron

mint aki törött üvegtáblákon lépked

végighaladt az idő

 

Testemen

futkároztak az izmok pókjai

erősödtem amint egyenként

vállamra hágtak a napok

 

Kitévedtem a kapun

és mintha cserepes virágok

kíváncsi fejek nőttek az ablakokban

s én végigvonaglottam

a rosszul csiszolt üvegen

 

Állandó ellenszélben haladtam

hajam csattogott

fülem végleg kivörösödött

hangomban biztos kézzel

dobolt az izgalom

 

A hosszú hajúak

kicsik voltak kegyetlenek

vagy én voltam velük kegyetlen

a kegyetlenséget mint könnyű labdát

dobálgattuk egymásnak

 

Egyikkel együtt sírtam míg egészen

békanyálas nem lett az iskolapad

egy másiknak pedig majd harminc levelet írtam

aztán elfelejtettem

 

Ha elhagytak vagy én hagytam el őket

utána mindig csodálkoztam

hogy lehet a világon az, akit én már

nem tartok számon

 

De mostanra rájöttem

hogy semmin se kell

és nem is tudok csodálkozni

 

Hisz létezni csak

azért a másodpercmutatóért érdemes

melyet meglelhetsz füvek és virágok

fák és bokrok gyökereiben

és amely nem pihen

körben elszórja az időt

és termékennyé teszi a világot

 

Azóta találkozhatsz velem árokpartokon

együtt mászom a tarka bogarakkal

sarjadok és szétszórom magvaim

mint a pitypang

 

A kerítés árnya alá

mint vékony fekete kartonpapír

egy macska árnya csúszik

utolsó, kékes virágait bontja a kémény

 

A nap

végigszalad

a kulcson

amint beteszem a zárba

a szoba sarkában

letámasztott vándorbot a homály

 

Azt hiszem, ez az ágy

régebben az enyém volt

Lefekszem, várom, hogy egy kéz

megigazítsa fejem alatt a párnát

testemen a takarót

 

 

Lehetsz-e még hár-

masikrek? [12-13.]