L. Gály Olga

 

 

TE MEGÉRTED

 

Szerelmes verset sose írtam.

Azt hittem, kimondani nyíltan,

hogy mi történik itt belül,

ahol a szív remeg, hevül,

én nem tudom, én nem merem –

s mint gyöngy a tengermélyeken,

csak úgy maradhat a kettőnk titka.

 

Tíz éve már, hogy sorsunk egy lett,

s oly megható, hogy úgy szeretlek,

mintha most várnám ajkaidról

az első valló, kereső szót,

mely megtalálta tükörmását,

lelkemben zengő boldog társát.

Erre gondoltam ma, s megálltam

a kávéillatú konyhában.

 

S míg töltöttem a csésze kávét,

úgy éreztem, bennem parázs ég,

s benned oldódó egész lényem

fürdik az otthon melegében.

Erre gondoltam: tíz szép évre,

kislányaink fürtös fejére,

a tegnap együtt látott filmre,

ezernyi közös ízre, színre…

 

Ez az első szerelmes versem.

Nincs benne holdfény, hangulat sem.

Mégis úgy érzem, te megérted:

mint hegedűbe rejtett lélek,

te vagy a versnek sava-borsa,

s rímeim tőled gazdagodva

már nem fogadnak szót nekem.

Szeretlek, élet, életem.

 

 

Tűzpalota [144-145.]