L. Gály Olga

 

 

ÉGRE ÍROM NEVED

 

Tudom, gyermekem, riaszt a világ.

Benne az ember törékeny virág.

Szél fújja, jég veri, ritkán süti nap –

becsüld az embert és

szép virág-magad.

 

Múltunkat nem kéred, s nemzedékedet

fegyverzajtól riadt múzsa gyötri meg.

Az ember mulandó, csak a harc örök –

feszülő erőknek

könnycseppje a föld.

 

Elhervad a szépség, elhamvad a tűz.

Bölcsőtől halálig előre mi űz?

A nagy űr ritmusát zúgják a dobok –

szeresd e ritmust, mely

mindenben dobog.

 

Sorsod nem adtam én, csak életed.

Tetteid bírája már én nem leszek.

Vágyam: messze világító fény legyek,

hajód ha sodorják

baljós tengerek.

 

Elhagysz, mert csábít a szín és a fonák,

ismeretlen ködből gomolygó csodák,

magam írom mégis égre a neved,

mert látom, holnap

a holddal fogsz kezet.

 

 

Szívdobogás [42-43.]