Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43723

L. Gály Olga

 

 

HIDEG NAPFÉNYBEN

 

Köszöntelek, napsugár –

Apolló gyermeke.

Vajon hány fényéve

indultál el hozzám?

Néhány ezer métert

én jöttem elédbe,

ide, hol a Tátra

kemény kőkarmai

markolnak az égbe.

 

Simogass, mert fázom.

Melegségre vágyom.

Nézd: vihartól tépett

nyírfa vagyok én is.

Csupasz ágaimon

dermedt cseppek ülnek,

mint le nem hullt könnyek

szivárvány tüskéi.

 

Érintésedtől a

testem könnyűvé lesz,

mint ölelés után

a szerelem kelyhe,

s szívem helyén mintha

egy űrben lebegő,

súlytalan zsebóra

egyenletes, zengő

tiktakja ketyegne.

 

Rettenek e hangtól –

szép szívem helyébe

ki tett hideg fémből

rideg időgépet?

Zsibbadó testemben

lepkeszárnycsapásnál

is halkabb az élet.

 

Keringek az űrben

néma csillagok közt.

Mellettem, köröttem

is órák ketyegnek:

sebzett emberszívek

vérük egy-egy cseppjét

hullatják a földre,

mint forrásuk vesztett,

pusztuló gejzírek.

 

Hol vagytok, emberek,

én hús-vér társaim?

Holdkráter-magányom

rikoltom a szélnek –

vagy szférák zenélnek?

Nem! A napringató

végestelen bölcső

hidegkék kárpitján

kottafejek égnek!

Lebegek a fényben,

súlytalan a térben,

s vallatom az égen

feslő jeleket:

 

Vajon melyik lesz az?

Az ibolyántúlról

érkező sugárzás,

vagy a társra vágyó

s lelő kezek láza,

amely melengetni

képes a didergő

s az űrben ketyegő

emberszíveket?

 

 

Szívdobogás [30-32.]