L. Gály Olga

 

 

DRÁGA ÓRÁK

 

Csak elnyújtózom lustán, jólesőn,

mint hólepel a csendes, sík mezőn.

Testem simítja, hűvösen dajkálja

a hímzett vászon fehér gondolája

pihentetőn.

 

Szemem lehunyom. Mire a szemek?

Mi én vagyok – anyagtalan lebeg.

A múló idő gyors lábú őrsége

minden órában puha talpán lépve

cserél helyet.

 

Drága órák. Jó most így egyedül.

A városra november ege dűl,

mint ősz cigány a nagybőgő nyakára,

s a búcsúzó nap narancsszín ruhája

ködbe merül.

 

 

Szívdobogás [24.]