L. Gály Olga

 

 

AZ ÉN NAPOM

 

Nem gyászolok múló időt.

Ruhámat meg nem szaggatom,

csak fáj, hogy kévés bronzhaját

elhullajtja az én napom.

 

Sisakrostélyát leengedve

robog a barna alkonyat,

és bár a penge vértelen –

sebben remeg a markolat.

 

Leszáll a sűrű éjszaka,

tenyerembe holdfény csorog.

A tisztára sepert ég alján

fakulnak már a csillagok.

 

Nincs hang, nincs pittyenésnyi jaj.

Madár ül Isten tenyerén.

Csőrét a kelő napba mártja,

s újra lobog a bronzsörény.

 

 

Szívdobogás [18.]