A folytatás:

 

A parancsnoki épület előteréből nyílik a bunkerhez vezető kb 130 m hosszú, többször megtört vonalvezetésű alagút bejárata. Mivel a bunker -1-en levő főbejárata is kb 7 m-el magasabban van (tekintettel arra, hogy egy kisebb dombba építették), mint az épület - a folyosó jól észrevehetően emelkedik. A középső képen látható a mennyezeten az üzemanyag vezeték áttörése, amely aztán egészen a -2-on lévő tartályokig fut. Ennek a felszíni csatlakozó pontján keresztül lehetett biztosítani a közvetlen üza ellátást. 

  

  

A bunker főbejáratának zsilipkamrái II. üzemmódban/rezsimben (szűrt szellőztetés - különböző fokozatú harckészültség esetén), 5-6 személyt voltak képesek átereszteni óránként, melyet a beléptető rendszer vezetője, egy beosztott tiszt irányított, igen szigorú szabályok betartásával. Ha biológiai fertőzés veszélye állt fenn, akkor az embernek tilos volt belépnie a védett objektumba, hiszen a dekontamináló rendszer abban az esetben hatástalan.

A belső térben a két szint közötti acélrácsos lépcső nincs fixen rögzítve, ha leszerelték, a helyén lehetséges volt a nagyobb méretű és nehéz tárgyak mozgatása a mennyezeten levő 3 futódaru segítségével (két 3,2 tonnás, és egy 1 tonna teherbírású).

  

  

Az étkezdében, a lehetőségekhez képest, igyekeztek minél komfortosabb körülményeket teremteni. A híradó technika szobányi méretű szekrényei akkor a csúcstechnikát képviselték… A jobb szélső fotón látható helyiségben voltak a szovjet gyártmányú kódoló és dekódoló berendezések. Ide csak a külön engedéllyel rendelkező SND (Specialnachrichtendienst - Különleges Híradó Szolgálat) személyzete léphetett.

  

 

Az egész tropo hálózat lelke az adó maga, a KU-374 típusú klisztron (volt belőle jónéhány). Ezek a cuccok generálták a nagyfrekvenciájú elektromágneses hullámokat, amelyek a csőtápvonalakon jutottak fel a tornyokon levő antennákhoz. A jobb oldali fotókon a dehidratálók és a csövek, amelyek a túloldalon levő helyiségben kötnek be a tápvezetékekbe. A túlnyomással egyrészt a nedvességet szorították ki a tápvezetékekből (ha esetleg megsérülne), másrészt a nyomásesés azonnal jelezte, ha valami probléma van.

   

   

A bunker alsó szintjén helyezték el a létesítmény működését biztosító gépészetet. Minden kifogástalan állapotban van. A fényképeken balról jobbra a klíma terem, valamint a vízellátást és a vízhűtést biztosító gépek, szivattyúk. Ebben a helyiségben, a falba építve, külön tartályok álltak az ivóvíz (21 m3), a használati víz (39 m3), és a hűtővíz (46 m3) rendelkezésére.

  

  

A szellőztető berendezések helyiségében a ventillátorok mögött egy spéci termo-katalitikus szűrőrendszer található (jobb oldali fotón). Feladata a beszívott levegőben lévő biológiai szennyeződések, baktériumok semlegesítése. Ha a helyiség bejáratánál levő, külső érzékelővel ellátott szenzor jelezte volna egy ilyen jellegű tömegpusztító fegyver közeli bevetését, a levegőt egy külön ágon, a durvapor és az aktívszén-szűrők mellett, még ezen a berendezésen is átvezették volna. A keresztüláramló levegőt 140 °C-ra hevíti az eszköz, elpusztítva ezzel a mikrobákat, majd ezt követően egy hűtőegység gondoskodik arról, hogy a levegő immár normál hőmérsékleten kerülhessen a belső térbe.

 

 

Hálókörletben 24 fő részére van fekvőhely (a parancsnoknak külön szobája van). A szolgálat 24 órás váltásokban történt, az objektum teljes személyzete békeidőszakban 53-60 fő körül volt, közöttük mintegy 10-15 polgári alkalmazott dolgozott az állomáson.

 

 

Az objektum szükséghelyzeti energiaellátásához elegendő volt két 560 lóerős, 6 hengeres dízelaggregátor, a harmadik csak tartalékként funkcionált. A motorok kipufogógázait is hűtötték, tekintettel a hőfelderítésre. A kipufogócsövet a földalatti építménytől 20-30 méterre vezették a felszínre. A bunker négy üzemanyagtartályában összesen kb 29.000 liter gázolaj állt rendelkezésre.

  

  

A híradótechnika, a gépészet, különösen a dízelmotorok, nagyon komoly mennyiségű hűtővizet igényeltek. A korábban említetteken kívül további két 60 m3-es hűtővíz tartályt alakítottak ki a bunker alsó szintjén. Minden egyes rendszerhez külön csővezeték tartozott, rajtuk festett nyilakkal jelölve a folyásirány.

 

 

A 301-es állomás működését hivatalosan 1990. augusztus 14-én állították le, kevesebb, mint 3 évnyi üzemet követően.