"[...]az "eb ura fakó" szellemisége és Rákóczi belpolitikai kudarcai, amit az erősebb központi hatalom kiépítésének céljából próbált meg, megmutatják, hogy valójában egy jól kitapintható főúri kör saját hatalmának erősítése céljából indított felkelése volt, nem pedig egy romantikus szabadságharc, aminek a Thaly-féle történelemhamisítók megpróbálják bemutatni."
Ez csak részben állja meg a helyét, amit jól mutat az a tény, hogy a szabadságharc elődje és legelső kiinduló fázisa a hegyaljai felkelés volt, amit az elnyomástól elkeseredett parasztok robbantottak ki. Ennek a levert felkelésnek a megmaradt parasztembereiből alakult tovább az kárpátaljai felkelés, amely a Beregi-Tiszahátról a parasztseregek északra vonulásával Rákóczi elé ment a lengyel határra, hogy bevárja a főurat (fejedelemmé csak később iktatták be!), és Rákóczi tulajdonképpen ennek a kárpátaljai-tiszaháti felkelésnek állt az élére. Miután bevárták Rákóczit, utána délnyugat felé vették az irányt a lengyel határtól Ugocsa és Bereg vármegyék alföldi peremvidékei felé, de közben megfizették a tapasztalatlanság és a rosszul felfegyverzettség tanulópénzét is: Dolhánál kisebb vereséget szenvedtek. Rákóczi és Esze Tamás ezután összeszedték a még csak alakulófélben lévő sereget, és fokozatosan megtanították nekik a katonai fegyelem fogalmát mint a siker egyik kulcsát, és a felfegyverzésébe is belekezdtek. Útközben újabb kisebb-nagyobb csoportokat csatoltak a sereghez, de jó idő beletelt még, mire az első kisebb sikereket magukénak tudhatták. Idővel azonban a fegyverzeten és a harci morálon is sikerült sokat javítani, részben ennek voltak köszönhetőek a szabadságharc első fázisában bekövetkezett első sikerek. Ehhez persze nagyban hozzájárult az is, hogy az osztrák hadak a spanyol háborúval voltak lefoglalva a szabadságharc első fázisának éveiben.
A szabadságharcosok és vezetőik főbb gyenge pontjai:
1. Rákóczi rézpénze hamar elértéktelenedett, ezért volt szükség az idegen területen végrehajtott zsákmányszerzésekre.;
2. Nem volt elég ágyú a nehéztüzérség teljes felállításához, és eleinte a kézifegyverek sem a legjobb minőségűek voltak.;
3. Rákóczi nem ismerte fel azt, hogy egy még csak a tanulóéveit élő sereg egy már képzettel szemben nem vállalhat nyílt nagy csatákat, hanem helyette mindenkor a Bottyán-féle partizán harcmodort kellett volna alkalmazni, amelynek lényege az ellenség és annak utánpótlási vonalainak folyamatos gyengítése, zaklatása, szétszakítása kisebb egységekre, ezek bekerítése, majd végül demoralizálása, kiéheztetése, és megtörése.
4. Forgách Simon a zsibói ütközetben rendkívül súlyos fokú stratégiai hibát követett el akkor, amikor Rákóczinak a fedezék- és védműásásokra vonatkozó parancsolatait csak igen megkésve hajtotta végre. A zsibói csatából emiatt lett vesztes csata. Az ugyancsak Forgách Simon által vezetett koroncói csata is hasonó hibák miatt veszett el... . Végül a trencséni csata azért veszett el, mert az egyik seregtest könnyelmű várbevételi akcióba kezdett, és felhívta magára egy olyan kritikus pillanatban a nálánál ekkor még erősebb osztrák csapatok figyelmét egy olyan történelmi pillanat előtt, amelynek célja a Porosz és sziléziai hadak segítségkérésére irányuló rejtett(!!!) határátlépés lett volna a feladata. A csapatokat viszont így az osztrák csapatok körülzárták, és a csata elveszett, amelynek következményeképpen a Porosz-sziléziai segítségkérés és a velük való hadsereg-megerősítés elmaradt(!!!!!).
Azt, hogy a 3. pontban leírtakból mennyire igaz az, hogyha egy gyengébb sereg akar legyőzni egy létszámfölényben lévő sokkal erősebbet, annak a legjobb módja az, ha mindenkor a partizán harcmodort kellett volna alkalmazni, amelynek lényege az ellenség és annak utánpótlási vonalainak folyamatos gyengítése, zaklatása, szétszakítása kisebb egységekre, ezek bekerítése, majd végül demoralizálása, kiéheztetése, és megtörése. Ennek a haditaktikának a sikerére, győzelmére, és ezáltal komolyan veendő létjogosultságára talán az egyik legjobb -- ha épp nem a legjobb!! -- történelmi példa a germán törzsek és a római légiók között lezajlott Teutoburgi erdei ütközet, melynek során az Armínius által példamutatóan összetartó és egymást védelmező és segítő egységbe kovácsolt germán törzsek sikeresen legyőzték a Varus által vezetett technikai erőfölényben lévő római légiókat, amelyeknek azonban ezt az erőfölényét a germán hadvezetés -- elejétől végig a partizán harcmodor lényegét szem előtt tartva! -- nem engedte a római ellenséges légiók számára kihasználni. Ebben a csatában olyan fokban demoralizálta az Armínius vezette germán haderő, hogy a római légiókon hamarosan az ellenségtől való félelem és rettegés légköre uralkodott el, és ez a számukra idegen terület ismeretének hiányával, és a germán ellenség zaklató-rajtaütő és demoralizálásával együtt végül egy katasztrofális római vereséghez vezetett. (A korabeli hadijelentésekben tetten érhetők a légiósoknak vesszőketrecekben való elégetése, üstben elevenen való megfőzése, ill. a csontpatak, csontösvény kifejezések(!!) és azoknak német megfelelői.)
