Már elég rég volt.  Kirándulni voltunk a családdal, és egy hegy mellett mentünk el.

Arra lettem figyelmes, hogy a hegy oldaláról hordják a hatalmas köveket.

Ez valahogy nem tetszett, ennek kapcsán született meg ez a szösszenet.

Azt hiszem túlzás, amit írtam, de azért az igazság sem mellőzendő.

 

 

 

A hegy kiáltása

 

 

Még zölden, élénken hívogatok,

Még kacéran és büszkén magaslok.

Fáknak, növényeknek helyet adok,

Állatnak, rovarnak, otthont nyújtok.

 

Még folyik tőlem le a kis patak,

Látja magát benne a fénylő nap.

Virág nyílik fűpárnámon illatosan,

Madarak éneke zeng kitartóan.

 

Még pillangók röpködnek felettem,

Még hangyasereg gyűjt serényen.

Kedves élőlények itt elférnek,

Társaim ők, még vidáman élnek.

 

Még zölden, élénken hívogatok,

Még kacéran és büszkén magaslok.

 

Még!   Mert,-

 

Megbontanak!

Hordanak!

Fák reccsenve, dőlve

jajgatnak,

madarak felröppenve

riadnak.-

 

Végül lassacskán, elpusztítanak!

 

 

zanikó