Ezt nem szeretem.

 

Hogy én mit írtam volna? Nem tudom. Azt tudom, hogy mi az, amit MÁR leírtam.

Egy részét beteszem ide - nem lesz ismeretlen, mert már láttad. Ez nem verseny és ez nem cikk. És ha eljön az ideje, el fogok menni.

 

Hajnalodik…. már két órája vagyok úton, amiből szinte semmit nem érzékeltem, csak azt, hogy néha mocorogni kellett a kényelmetlen ülőhelyen, hogy a karfa ne vágja már annyira a bordámat, medencémet, gerincemet és a fejem hozzáférjen a hátizsákom puha párnájához. Szemem előtt fura emlékképek tűnnek fel olyan időkből, amiket már évek óta elfelejtettem és most egyszerre támadnak az éjszakai vonatozás delíriumában.

 

Az ég alján hajnalpír kezd terjedni, mint a régi TV készülékek monitorjának közepén a jel bekapcsolás után. Először egy ponton, majd szélesedő sávban végigfutva a horizonton. A színek lassan visszakúsznak a tájba, a szürkéből mélyzöld lesz, feltűnik a barna, majd a vadvirágok szép sorban. Szolnok Tisza hídja után az ártérben – magam sem hiszem el elsőre – fehér kócsagok pücskörésznek. Hirtelen a vonat ablak mögött feltűnik az egész Nat Geo csatorna… Aztán képszakadás és megint mindent elnyel a sötétség.

Debrecen, a második átszállás helye. Reggel hét van, de már teljes a napvilág. A restiben vett kapucíner némileg magamhoz térít, legalábbis annyira , hogy felfedezzem a vasútállomáson fellelhető kincseket. Debrecen, a Kálvinista Róma… ehhez képest a vasútállomás épülete egy pápista bazilikára hajaz magas boltívekkel… az egyik falon buddhista imamalmok állnak – legalábbis először hüledezve azt hittem azt látom, hogy imamalmok, de a kapucíner után jöttem rá, hogy valójában a négy tekercs sem nem holt-tengeri, sem nem csakranyitós, hanem a nemzetközi menetrend 50es évekbeli interaktív megjelenítése. Forog a kerék, a forgó kerék…a karaván halad, a vonatok jönnek-mennek, a kerekek forognak, mint a Szamszára, amiről leszállni csak Mátészalkán fogok.

 

Már a Nyírségben járunk, közeleg Mátészalka. Érdekes, hogy errefelé milyen vörös a föld! Hullámzik a vidék, ami a vonatablakon benéz, erdők, ligetek, vetett földek sorjáznak mindenfelé.. Már most reggel 8kor érzik a hőség, az ég halványkék és a nap melegen süt – és ismét elkap az álom, csak hallom, hogy kik vannak körülöttem, látni csak sötétséget látok.

 

Mátészalka. Girbegurba vasútállomás, morcos emberek. Hát itt vagyok. Már hat órája úton, de igazán csak most fogok elindulni. És már kanyarintom is magamra a hátizsákot, a hátizsákra a fényvisszaverő közmunkás mellényt, a mellényre a gézsálat leégés ellen, nyomom a fejembe a sapkát. Zsebbe kerül az itiner, a mobiltelefon, kormányra kötözöm az élelmiszeres batyut. És elindulok. 

 

Mátészalka és Győrtelek között kiépített bicikli út van – ami azt jelenti, hogy a szétszabdalt járdára ráfestették a sárga bicikli jelet…. na nem igaz ez így teljesen, Mátészalkától Kocsordig műkő van szépen lerakva. Zavar a forgalom, zavarnak az emberek, marcona arcok szúrosak a szemek, különösen Mátészalka határában éreztem igazán magamon a tekinteteket. Aztán Győrteleknél végérvényesen ráfordultam arra az országútra, ami aznapi úticélomhoz, Tiszabecshez vitt.

 

Kellemes az út, sík főképpen, haloványan vannak csak szintkülönbségek, a táj megkapó. Tunyogmatolcs határában jobbra egy tó tűnt fel. Csak mikor megálltam, jöttem rá, ez bizony folyó.
A Szamos kanyarog mellettem, szép tavi növényzettel úgy, ahogy eddig csak természet fotókon láttam alföldi vizeket. Az egyik bokor mögött kikandikál egy szürke gém. Atyavilág, én ilyet eddig csak állatkertben láttam! Most pedig itt áll előttem 5 méterre és tollászkodik! Teljesen lebénulok, elő kéne venni a telefont és lefényképezni, de teljesen lenyűgöz a látvány. Mire felocsudok, a madár két szárnycsapással kecsesen a levegőbe dobta magát és elvitorlázott a túlparti nádas felé otthagyva engem, a pesti embört huzatos szájüreggel.

 

Jönnek a falvak – Tunyogmatolcs, Fehérgyarmat. Szépek a települések. A falvakban a házak szépen rendben tartottak, a kertekben megannyi virág, temérdek rózsa, amitől a levegőben olyan illat terjeng, mintha valami bolgár rózsaolaj gyárban járna az ember. Hihetetlen színek , leírhatatlan illat mindenfelé, hogy szinte lebeg az ember, nem is a földön jár.

 

És a házak… igaz főként 50es évekbeliek, de van pár a régi világból való is, hófehér falakkal, deszka ámbitussal és tulipános mintákkal a homlokfali faberakásokon.

Fehérgyarmaton még a Mennyország bejárata is szembejött velem.

Fehérgyarmat határában megállva és visszanézve a falu felé villant be nekem először Petőfi Sándor János vitéze… és aztán ez a kép az egész túra ideje alatt nem eresztett. Amerre jártam-keltem, mindig szembe jött valami, ami előhívta valamelyik részét ennek a költeménynek, néha csak a képek, néha konkrét versszakok ugrottak be. 

 

Fehérgyarmat után Penyige következett. Az a Penyige, ami a híres szatmári szilva szülőhelye. Én sem tudtam mostanáig, hogy a szatmári szilva idevalósi és hogy fajtáját tekintve a neve az, hogy Nemtudom. Én nem tudtam, hogy a Nemtudom olyan finom lekvárnak, mint ahogy az később, Tákoson kiderült. Penyigén természetesen a Szenke partján kezdtem a nézelődést, ott, ahol a 9 kislány vízbefulladt. Történetüket még az elutazásom előtt olvastam el a balladával együtt az alábbi weblapon. És mivel ezen a weblapon igen szépen meg van írva a történetük és még a ballada is benne van, hát a szót a penyigei lányok történetével kapcsolatban átadom a weblapon található szöveg írójának. https://www.irodalmijelen.hu/05242013-1344/hagyatek-15-penyigei-ballada

 

Természetesen a temetőbe is kimentem, megnézni a sírjukat. 13-14 évesek voltak, csak egyikük volt 17. Napszámos lányok, vajon tudják-e, hogy ma többek között miattuk járnak látogatóba Penyigére a turisták?

 

Penyigén volt, hogy először kezdtem el házakat fotózni, addig csak szemmel csodáltam őket

És a delet is itt ültem meg, a temetőben levő akácsor alatt

 

Penyige után Mánd következett, melyet éppen csak érintettem, lévén, hogy alig lógott be a falu az útra.

Utána hosszabb tekerés és némi emelkedő következett Fülesdig, itt kezdtem felfogni a táj jellegzetességeit – a füves pusztát és a facsoportosulásokat Fülesd határában történt az, hogy új világba léptem be. Új világba, melyben a hit és azon belül is a református hit szövi át a hétköznapokat, szab keretet az életnek, az emberi kapcsolatoknak, melynek következtében ezen a vidéken nem volt olyan, hogy ne köszöntünk volna egymásnak még akkor is, ha másodpercenként kellett mindezt megtenni, a segítség néha magától jött és még több is volt, mint maga a felmerült igény és az egész légkörben valami katonás rend és tartás érződött, amely bibliai idézeteket húzott a máshol dőre világi hívságokat hirdető óriásplakátok helyére is

 

Fülesden más látnivaló is várt rám. Wiki hívta fel a figyelmemet a református templomukra amire fadeszkás mennyezetet írt, úgyhogy még Fehérgyarmaton felhívtam a lelkésznőt, hogy ha esetleg volna rá mód, akkor be szeretnék nézni a templomba. A hölgy nagyon segítőkész, kedves volt és amikor beértem a faluba, a harangozó már kinyitotta nekem a templomot, ott állt üresen és nyitva. A legnagyobb megváltás volt nekem a szó minden értelmében. Egyrészt a hűvössége enyhülést hozott a déli hőségtől megborult anatómiai rendszereimre.  Itt a fülesdi templomba kimondva a bajom, végre meg tudtam könnyebbülni és Budapest és ami elmúlt végleg messze került és végre ismét száz százalékban a jelenben tudtam létezni. Egészen eddig a templom szépségét sem vettem észre, most viszont, egy óra elteltével és fellélegezve, körbejárva minden szegletét megláttam benne a szépet – azt a bizonyos deszka mennyezetet, ami református templomokra nem jellemző módon kékre van festve, mint az ég és arany csillagokkal van dekorálva, mint az éjszakai égbolt, hogy ki alatta ül úgy érezze magát, mint akit az ég végtelenje őriz felülről…ezen a vidéken az ilyesfajta – mai névvel nevezzük nevén – ezoterikus, szimbolikus jelenségek nagyon is tipikusak. Tákos,Csaroda és Lónya viszik a pálmát, Fülesd a bevezető, viszont mint ilyen, a legmélyebben megérintő.

 

Fülesd a templom mellett még Falumúzeummal is dicsekedhet, ami pontosan a templom tőszomszédságában van – amolyan miniatűr skanzen. Az itteni házaknál János vitéz ismét megszólalt a fejemben és láttam Jancsit Iluskáék házánál…

Fülesd után Kölcse következett, erre felé némi hullámzás is elindult a tájban. No nem számottevő módon, csak épp annyira, hogy a 40km-be lépő gyakorlatlan bringás elkezdje érezni a lábát, illetve néhány bukkanó tetejére kiérve ráeszméljen, a távolban szürkélő magas bércek bizony a Kárpátok keleti vonulatai, tehát teljesen jogos, hogy itt már bizony nem asztallap a táj. Kölcsén nem álltam meg, csak pár percet, hogy lefényképezzem a falut körbeölelő Öreg-Túr árkait, gondozott árokpartjait, Jankának egy fasort, mert tudom hogy szereti és egy képet, amin ha a Kárpátok vonulatai nem is látszódnak – pedig ott voltak – a Tarpai hegy 161méteres óriás púpja viszont kitűnik a tájban. A tőle balra lévő bucit még nem sikerült beazonosítanom. Talán Gulács?

 

Tekerés közben madarak röppennek fel az út kétoldalán – egy gyurgyalag ráadásul úgy, hogy majdnem összeütköztünk. Először azt hittem, hogy cinke, de amikor utánanéztem, a kitárt szárnyán megláttam azt a színkavalkádot, amit idehaza egy más madárnál nem lát az ember. A szántásokban jól megtermett fácánok tipegnek vagy szökkennek levegőbe. Hát őszintén szólva a fácán nem egy repülő madár, ahogy elnéztem, lassan az evolúció el fogja tyúkosítani, némelyik már most az utazó magasság elérése után meredek zuhanásba kezd és szemmel láthatóan nem hajlandó átstartolni, csak belepuffan a susnyásba és kész. Fent a levegőben réti sasok, ölyvek portyáznak. Ez a vidék egy ornitológiai orgia.

Kölcsét Sonkád követte. Meg az enyém. Itt némileg magamra kellett segítenem egy izomlazító kenőccsel, mert a térdem és a derekam kezdett beállni. Nem szokta a majom a szántást, illetve az utolsó szántás ideje több téllel ezelőtt volt. 

 

Négy óra felé járt az idő, mikor beértem Tiszabecsre. És micsoda véletlen – ami persze sosem véletlen – a falu határában levő Y kereszteződésnél egy darab kocsi jött velem szembe. Már messziről lassítani kezdett, na mondom, itt akció lesz. Mikor mellém ért, egy barnaképű férfi szólt ki – „Maga nem a Bornemissza Kúriába megy?” Hűha! Ez most vagy a tulaj, vagy valahol túl sokat pofáztam.

Az A verzió volt. Kiderült, hogy épp Fehérgyarmatra ment. Mivel a telefonban 6 órás érkezést mondtam,  ezért abban állapodtunk meg, hogy 6kor találkozunk a Kúriánál, addig ő is elintézi, amit kell, meg én is megnézem az ukrán határt.

 

Az ukrán határ Tiszabecsnél olyan, mint egy jobb fajta Kusturica film. Nem nagyon mertem fotózni, ezért igyekszem a leírással pótolni a vizualitást. A határtól 5 méterre van egy – hát hívjuk „vámudvar”-nak, aminek a falára ciril betűkkel van kiírva valami, amit még elolvasva sem tudtam értelmezni. Bent Garga Pitics bácsik és Dadanok ügyködnek. A  „vámudvar” mellett van egy Attila nevű ABC, aminek a parkolója olyan, mint egy hatvanas évekbeli amerikai gyorsétkezde parkolója – klasszikus állagú és állapotú kocsikkal és a parkoló korlátjánál támaszkodó csellengőkkel. Biztos sokszor állnak ott, mert nagyon barna a bőrük, amit ezen a napsütötte égövön tökre meg is értek.

Látszólag nem történik semmi. Csönd van. Csak állnak. De valami biztos van, mert a levegő tele van nyomott feszkóval és némelyik kocsi néha fordul egyet.

Bent a boltban a kinti világ folytatódik, már amikor belépek, elkap a röhögőgörcs, mert a boltban levő magnetofon a Where do you go című számot játssza tuc-tuccolva. Hát tényleg, ez igazi Kusturica! Itt egyébként útbaigazítást kérni nem igazán lehet, mert az emberek nagy része hogy hogy nem „nem idevalósi…” :D Néhány sikertelen kísérlet után, hogy útbaigazítást kapjak a Bornemissza Kúria helyét illetően, elmentem megnézni azt a pontot, ahol a Tisza belép az országba. Sajnos csak a mellékágat láttam, de azt is betakarja a növényzet, úgyhogy csak azt tudtam lefényképezni, ahol egy vágatban egymással szemben van a magyar és az ukrán határkő.

 

Ezután vacsora után néztem – amit az Attila ABC-vel szemben levő – ööö , izé, hát---ban próbáltam megoldani. A helyről annyit, hogy az, amit bejáratnak hiszel, a konyhába vezet. A bejáraton felmosó moppról lehántott csíkokból van légyfogó. Bent az őskáosz és a régebbi időkből megszokott hangulat. Rögtön szemet szúr a szigorú intés – „A hely kamerával őrzött!!!” Forgatom körbe a fejem, kamera sehol. Se a biliárdasztal felett, se az asztalok felett, se sehol. Végül megleltem. A konyhában volt. Ráirányítva a mikrohullámú sütőre. Hát igen. Ott sok disznóság történik.

Egy hamburgert kértem. Igazi retró verziót kaptam. A zsemle jó pár napos volt, viszont nem volt benne csalamádé, csak sok mustár és ketchup. Végül is régen ilyenért ölni tudtunk volna a hidegkúti Hajnal Büfében…régen, mikor még mit tudtuk mi, mi az hogy Burger King.

Vacsora után a szállás felé vettem az utat. A faluban kicsit bőbeszédűbbek voltak az emberek, mint a határnál. A válasz általában az volt, hogy „arra”. Aztán aki sokat mondott, még hozzá tette, hogy „ hát még úgy pár méter”. Ezzel együtt kb két kilométerre volt a határtól.