Már hatodik éve, hogy nincs közöttünk a drága lélek.. /2012.júl.17./

Névnapja alkalmából hoztam el egyik írását...

**********

Kormos Franciska

_/Kacat/

Erzsike



Az ibolya illata mindig Erzsikére emlékeztet, aki valahol elveszett a múltban. Néha azt hiszem, csak álmodtam róla, pedig nem, ezt vési agyamba az illat, ami szinte összeforrt Erzsikével.
- Ugye, milyen okos az ibolya? - kérdezte egyszer tőlem, majd hozzáfűzte - az illatával kiáltja, hogy jön a tavasz. Eltöprengtem azon, melyik virág kiált a legnagyobbat, de nem tudtam eldönteni, mert a falakon túli világban még sose láttam virágot nyílni. Erzsike látott. Legalábbis így mondta. Aztán eltöprengtem azon is, hogy lehetséges ez, ha vak.
Néztem csöndben az éjjeli szekrényét, ahol sok-sok, pohárban fürdőző ibolya dugta ki sziromsapkás fejecskéjét a temérdek holmi között.
Erzsike nagyon örült a lila virágoknak, pedig nem értette, mit jelent az, hogy lila. Fontos volt neki, hogy lila legyen, sose tudtam meg, miért.
- A fehérek is gyönyörűek - mondogattam neki.
- De a lilák illatosabbak és jobban tudják kiáltani: itt a tavasz, itt a napfény.
Ezen újra el kellet gondolkodnom, mert Erzsike napfényt se látott soha.
A fehér éjjeliszekrény rácsai közt átláttam hozzá, mozdulatlanul feküdt az ágyon és az arca derűs volt. Hogy lehet ilyen békés, - jött az újabb gondolat, - ha nem ismeri a színeket, a formákat és azt se, mosolyognak-e rá vagy sem. Mi tartja benne az erőt, a vidámságot, hiszen soha nem ül fel és csak a nyitott ablakon belibbenő levegő lengeti meg néha a haját.
Nem tudta, milyen a szoba, ahol életét tengeti, s ha magyaráztam neki, azt kérdezte, mi az, hogy sorban vannak az ágyak.
Erzsikéhez feltűnően kedvesek voltak a szülei, becézgették, simogatták és rengeteg süteményt hoztak neki. Az édesapja csöndes hangon, szelíden kérdezgette, mire van szüksége, de azt felelte, semmire.
Egy színésznő is járt Erzsikéhez néha, ajándékokat kapott tőle, külföldi csokikat, amivel mindig megkínált. Nála láttam először banánt és vérnarancsot, ami nem tetszett, mert azokra az iskolakezdésekre emlékeztetett, amelyek rendre vérvétellel kezdődtek. De meg kell hagyni, az íze egy fokkal talán finomabb volt, mint a gyönyörű papírból előbukkanó csokoládéké. A színésznő a tévében is gyakran szerepelt, ott elegáns volt, de ha a kórházban megjelent, éppen úgy nézett ki, mint bárki más. Nem hordott nyakláncot, se karkötőt, a ruhája egyszerű volt. Erzsike nagyon örült a színésznőnek, azt is tudta mikor, hol lép színpadra és milyen szerepben.
Erzsikével sokat foglalkoztak, főleg Hedvig néni. Ő segített kitölteni az üres perceinket. Hedvig néni híres művész volt, de nem annyira, mint a testvére Oszkár bácsi. Hedvig néni járt-kelt az ágyak közt és mindenkinek felajánlott valamilyen tevékenységet. Nekem először gyöngyöket hozott, hogy láncot fűzzek, majd pici zsebkendőket kihímezni. Egyikre se volt hajlandóságom. Még csak el-elkezdtem, de a befejezéséig nem jutottam. Hedvig néni gyakran töprengett azon, hogyan járjon a kedvemre. Nagyon türelmes volt, ezért, ha láttam közeledni, egyben örültem és zavarban éreztem magam. Tudtam, soha nem fogom egyetlen tanácsát se megtartani, nem fogok rafiából bábut fonni, se gipszből készült szívet pirosra festeni mert nem szórakoztat. Inkább olvasok. Azokat a könyveket szerettem a legjobban, amelyeket Etusnak hoztak a szülei. Nagyon régi könyvek voltak. Sárga, szakadozott lapokból álltak, és hatalmas rajzolt betűkkel nyomtatták őket. Etus azt mondta, még a nagymamája vette, amikor lány volt. Majdnem mindegyik könyv árva gyerekekről szólt, akiknek az élete jól alakult. Azért szerettem ezeket a könyveket olvasni, mert a vége meseszerűen jóra fordult, és szép álmok születtek belőlük. Vajon az életben miért nincs így?
Anyu néha kivitt a temetőbe, ahol külön parcellát alakítottak ki azoknak a gyerekeknek, akik a járvány idején haltak meg. Majdnem minden sírról tudom, hogy kié.
 - Ő is az ovis társad volt. – mondta legutóbb. - Neki még a vizet is felforralta az anyukája, mégis elkapta a betegséget.
Bámultam a sírokat, ha virágot vittünk rájuk, és az járt az eszemben, hogy én is köztük feküdnék, ha nem lennék erős, nagyon erős. Miattuk nem akartam szomorú történeteket olvasni. Legszívesebben kirángattam volna őket a földből, ahol porrá lesznek, és mindenemet nékik adtam volna, csak éljenek és örüljenek. Ahogy néztem az angyalkás kereszteket egyre mélyült a távolság köztem és köztük. Pedig volt idő, amikor együtt homokoztunk, hintáztunk és szaladgáltunk. Nagymamám azt mondta, mindnyájan a Mennyországba kerültek, így ők már jó helyen vannak. Azoknak nehezebb, akiknek a sorsa úgy rendeltetett, hogy maradniuk kellett itt a földön, bármi áron. Azt hiszem, téved. A hideg kövek alatt akkor is rosszabb, ha nem érzik. Nem láthatják a napot, a kiáltozó ibolyát, nem hull hópehely az orrukra. Ha a felnőtteknek erről beszéltem, azt a megjegyzést tették rám: "kár érte". A felnőttek mindent olyan természetesnek gondolnak. Nem látják, hogy az ibolyán a vízcsepp milyen szépen csillog, ha rátalál a napsugár és milyen jó a nyelvünket kinyújtani, hogy elérjük a hópelyheket az orrunkon. Azt sem érthetik, hogy nem kár értem. Hiszen nekem ott volt Erzsike, aki vakon gyöngyöket fűzött, vagy válogatott, rafiából angyalokat font, és mindent tisztességgel befejezett, sőt közben énekelt. Erzsike életre hívta a mélabús énekeket, és szállt a dal a szobában. Gyönyörű, tiszta volt a hangja, soha nem énekelt hamisan.
Erzsike mozdulatlanul feküdt, a kézművességhez szükséges anyagok a hasán voltak egy dobozban, amit sosem ejtett le. Ujjaival szorgosan bütykölgetett, csoportosított, rendezgetett. Hedvig néni útja reggelenként először hozzá vezetett. Megkérdezte tőle, hogy aludt éjszaka, aztán hozta a gyöngyöket, vagy amit Erzsike kért. Utána következtem én, gyanítom, csak azért, mert egymás mellett volt az ágyunk. Én is kaptam gyöngyöket, de a fűzögetésre hamar ráuntam. Miközben fűzögettünk, Erzsikét hallgattam. Az énekek szomorúan szálltak. A legtöbb arról szólt, hogy egy lány apácának megy és búcsúzkodik a családjától, meg a világtól. Sose ismertem ilyen dalokat, Erzsike tanított meg rá.
Elnéztem kerek arcát, és örökké lehunyt szemeit, olyannak tűnt, mint egy földre ejtett fehér liliom. A túloldalon nem lehetett szomszédja, mert falnál feküdt, a sarokban, épp az ablak alatt. Az ablakon sárga függöny. Ha a huzat meglebbentette, úgy tűnt, mintha a lenge anyag táncolni készülne. Aztán, mint aki nem talált párt a keringőhöz, visszahullt. Erzsike nem látta, pedig felé hullámzott a függöny és az ő takarójára dobta árnyékát, mint elhasznált rongydarabot.
 - Fonok neked egy képkeretet. - mondta egyszer, amikor Hedvig néni a szorgalma jutalmául rafiával ajándékozta meg. Hallottam, hogy megdicsérte, és hozzáfűzte, saját magának is készítsen valamit. Engem eleinte bosszantott, hogy semmi se lehet az enyém, bármit fűzök, kötök vagy éppen összerakok. Erzsikét sose zavarta, és nem mertem megkérdezni, miért. Azt meg végképp nem értettem, hogy ha lehetőséget kapott valamire, miért gondolt másra.
 - Ne nekem csinálj képkeretet, hanem saját magadnak. - feleltem.
 - Magamnak miért? Hiszen nem látnám.
 - Akkor anyukádnak.
 - Neki már sok mindent csináltam. Szívesen adom. Jó együtt énekelni és beszélgetni veled. Annak is örülök, hogy elmeséled, mi történik a szoba másik oldalán. És a filmet sosem felejtem el, olyan klasszul mesélted el. Jólesett amikor kiharcoltad, hogy engem is kivigyenek a filmvetítésre.
 - De Erzsike, én azért ragaszkodtam hozzá, mert különben egyedül lettem volna a sarokban, ahová a székemet tették.
 - Az nem számít. Kinevettek, mégis ragaszkodtál hozzá.
Elszégyelltem magam. Minden kedden filmvetítést tartottak a tornateremben. Emlékszem egy filmre, amiben egy kislány mászott le a sziklákon valamilyen folyóhoz. Majdnem leért a vízhez, amikor rálépett egy kövön sütkérező kobrára. A kígyó megmarta a kislányt, aki belehalt a marásba. A papája húzta ki a mélyből és vitte orvoshoz, de már nem tudtak rajta segíteni. A jelenet úgy megrendített, hogy elhatároztam, soha többé nem megyek ki a vetítésre, ha nem ül mellettem valaki. Mivel Erzsikével voltam a legjobb barátságban, csak ő jöhetett számításba, mint filmnéző társ. Aki nem tud kiszállni egyedül az ágyából, azoknak a mellette lévő ágyon fekvők a legjobb barátai. Ez magától adódik. Választási lehetőség nincs.
Erzsike úgy nézte a filmet, hogy közben suttogva mondogattam neki, mit látok. Kérdeztem, el tudja-e képzelni, azt felelte, igen, amiben egyáltalán nem voltam biztos. Közös filmnézésünket sokáig emlegettük.
 - Elfogadod a képkeretet? - kérdezte, mikor Hedvig néni megajándékozta a rafiagombolyaggal.
- Hát rendben - feleltem.
Pár nap múlva ott állt a szekrényemen és azóta, mint egy különleges kincset hordozom magammal, pedig nincs benne fénykép.
Az iskolaév végén el kellett válnunk egymástól, mint oly sok társamtól, és soha többé nem hallottam róla.
Az esztendők egymást hajtják, de minden év kezdetén akad valami, ami Erzsikére emlékeztet.
Az ibolya illata.

<sub>2010.03.18

Forrás: Menedékház 3</sub>