Kohász kéktúra
Ózd-Dédestapolcsány

 

"Azt hittem hogy több hó lesz errefelé..."- szólal meg elmélázva a kocsiban mellettem ülő barátom Bélapátfalva közelében a ködös, hófoltos táj láttán.
Én is, de egy a lényeg, hogy fagyjon egy kicsit, ne kelljen sarat dagasztani. A kocsi kijelzőjén feltűnő mínusz 10.5 celsius fok láttán ezzel talán nem lesz baj...
No, egyik megállapításunk sem jött be, vastag hóban törtük az utat, szinte végig, a fagypont fölő kúszó hőmérséklet hatására a hó alatt megbúvó puha sárréteggel ötvözve. A lehető legnehezebb, leginkább lassító útviszonyok kísérték utunkat a 6-7 km aszfalt kivételével mindenhol.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre...

Nekézseny, Csokvaokmány, Csernely érintésével reggel 9 órakor frissen, üdén ugrottunk le a buszról az ózdi végállomáson. Talán tíz lépést sem mentünk, egy tompa puffanás mellettem, nyögések, oldalra nézek, barátom a földön hempereg, húúú, ez csúnya volt! Jól vagy?
Őszinte gyerek Széll úr, fájt ez rendesen, de ha ennyivel letudtuk a túra efféle kötelezettségeit akkor már megérte. Főleg nekem, ha értem is szenvedett. :-)
Az ózdi vasútállomáson nyomtuk be aznapi első bélyegzőinket, egy dátumos vasúti körbélyegzőt a füzeteinkbe. Hoztam én is egy szűz Kohász kékes füzetet, de nem voltam benne biztos hogy akarok bele bélyegezni, a vasúti körpecsét azonban szent dolog, ha ilyet adnak azt ki kell használni! Így aztán megkezdtem a harmadik füzetemet is.
Ózd egykori villanegyede egy társadalomkutatónak elegendő anyagot szolgáltatna egy komplett tanulmány megírásához, de ezzel nincsen akkora gond, láttunk mi már ennél sokkal cifrábbat is, a város széli majd' két kilométeres dzsindzsával viszont már annál több, már készültem a dzsungelharcra.
Az erdőirtások miatt a cserjeszintnél magasabb régiókba képtelen eljutni errefelé a növényzet, így aztán ezen ösvény járhatósága gyakran kérdéses. Most egészen jó volt, szépen haladtunk, jó fél óra alatt erdőre is hasonlító növényzet kezdett körülvenni minket. Barátom egy sörösdobozra festett jelzés láttán már tréfálkozik is, jól van, akkor felépült teljesen, minden O.K.:-)

1. Megkopva bár de törve nem, még mindig megvan a kis fatábla Ózdon

2. Ózd vasútállomás, dátumos körbélyegző került a füzetekbe

3. nyáron járhatatlan, télen szűken, de járható

A gerincekre felérve 400 méteres magasság környékén hullámvasutazunk, meglepően vastag, olykor sípcsontig érő hóban, alatta a puha sár elintézi nekünk hogy azért ne gondoljuk már hogy a bab is hús, csúszkálunk rendesen. Ezzel együtt a magasabb hegyeket idéző hóréteg és a tejfölköd sajátos hangulatot kölcsönöz a túrának, igazi, hamisítatlan zord téli tájon tappancsolunk.
A Cuha-völgyi vasútvonal szépségével vetekedő, egykori Eger-Putnok vasútvonal sorompójánál értünk ki a Sáta felé vezető keskeny aszfaltra.

( Nagyon-nagyon jó lett volna ha itt is kialakul egy olyan összefogás a vasútért mint a Bakonyban, sajnos még az is előfordulhat hogy a közeljövőben a maradék Eger-Szilvás vonal is megszűnik. Ízlés kérdése, de -szerintem- az ország egykoron legszebb vonala végleg az enyészeté lesz...)
Régi térképeken jól látszik hogy régebben itt a sorompónál egy bélyegzőhely is volt, gondolom a sorompó kezelőjének lehetett itt egy őr-házikója, és ott volt a pecsét.
Sátára beérve vegyes a kép, az első pár száz métert leszámítva egészen rendben lévőnek tűnik a kicsiny, érdekes nevű falu. Ezúttal is a meglepően olcsó árfekvésű, ámde barátságos GÓÓÓL presszóban frissítünk és bélyegezünk. A nehéz terepviszonyok sokat kivettek belőlünk (belőlem biztos) az eddig megtett 13 km olyan állapotba hozta a pacskereimet mintha a dupláját tettük volna meg.

1. Sátai sorompó, egykoron bélyegzőhely. Bárcsak egyszer le kellene még csukni...

2. Sáta, közért...

3. a Góóól presszó, kedves kis hely, bélyegzőt adnak

Sáta szebbik szélén hagyjuk el a lakott területet, hatalmas, nyílt kaszálón, vastag hóban kapaszkodunk fel lassan, de biztosan a Kőrózsa-tető és a Zsinnye nyergébe. A túra legszebb szakasza következik, egy hófödte, gyönyörűen zöldellő, hazánkban ritkán láthatóan egészséges, illatos fenyőerdőben vezet a kék jelzés Uppony felé. Fotózgatok ezerrel, titokban egy kicsit azért is mert közben jókat lehet pihenni, ne lássa már Széll úr hogy fáradok...:-)
"Havas fenyvesek mellett lépkedek,
Lábam elfagyott, mindenem remeg,"...

 

...dúdolászom magamban a helyzetünk és állapotom leírására tökéletesen ide illő dalszöveget.

1.-2. havas fenyvesek...

3. kék sávból kék kereszt. Megvan 40 éves biztosan

A Halatrén kútnál a patakvölgy bal partján akartam maradni, mert rémlett hogy egykoron ott vezetett a jelzés. Esélytelen vállalkozásomat hamar feladtam, így mentünk szépen a kijelölt úton, amely a kidőlt fák, a hó és egyéb akadályok miatt szintén nehezen járható volt. Aztán feltűnt pár nagyon régi kék sáv jelzés, és megnyugodtam, kár lett volna a túloldalon erőlködni. (kék sáv jelek voltak itt, ahol már évtizedek óta kék kereszt a Kohász jele)
A Csernely-patak völgyében megpróbáltuk vonatos kollégánk tanácsát betartani, vajmi kevés sikerrel, esélytelen volt egy oldalon maradni, mérlegeltünk, egyszerűbb átmenni a gázlókon, kibírjuk...
Olyan ez mint az új autón a karcolás: csak az első fáj, a többi már nem érdekel. De mondhatnám azt is hogy:

"Tudod, az első pofon a legnagyobb,
Aztán a többit lassan megszokod..."

csak hogy muzikális maradjak. :-)
Azért mondtam Széll kollégának hogy nyáron picinykét jobban esett mikor a hűs patak elöntötte a cipőcskémet...:-)
Upponyban a BB sörözőnél bélyegeztünk, úgy láttuk mintha nyitva is lett volna a régi söröző, a cégér is világított, beszélgettünk is egy jót a kint lévő helybéliekkel.
Cuppogó cipővel indultunk a ködben úszó Upponyi-szoros felé, az utolsó, aszfaltos 4 kilométerre. (vagyis csak én cuppogtam, mert túratársamnak Hanwagja volt :-) )
A félig befagyott Lázbérci-tó szép látvány volt még így, ködben is. A lassan leszálló alkonyat a fagy, és a köd különös sejtelmesen nyugodt hangulatot kölcsönöztek a Bán-patak vízzel elárasztott völgyének.

1. a Halatrén-kút felismerhetetlen volt, a padok is alig látszottak

2. Uppony, BB söröző, kéktúrás bélyegzőhely

3. a Lázbérci-víztározó alkonyatkor

A sorompó közelében várakozó autónkat elérve fáradtan, de elégedetten gratuláltam kedves cimborámnak a Kohász kéktúra teljesítéséhez. Nekem pedig hiányzik még kb 90 km a harmadikhoz...