Kulicz Gábor

 

 

LÁNC

 

                                         Z.J.-nek

 

És majd öregek leszünk,

kezem felé remegve indul,

viharaim már nem tombolnak,

csak teste emlékein túl,

 

és már összecsiszolódunk,

s nem lesz egy szavunk sem durva

mint most: kőként

másik kőre hullva,

 

és már távol tartja,

ami nem érdekel,

és a dolgok is csak

általa érnek el,

 

és már tudni fogom

mikor és mit inna,

de a teát ugyanúgy

melléöntöm mint ma,

 

és már nem lesz bosszús,

hibáim is mind csak neki szépek,

őriz mint elfeledett kastély

őriz, elfeledett képet.

 

 

Az év versei, 2003. [231-232.]