Kulcsár Tibor

 

 

RAPSZÓDIA

 

Jársz, kószálsz a város utcáin,

                elvégezvén köznapi munkád,

reád hull hűvösen az alkony,

                zajgó, zsibongó terek, utcák

vesznek körül, s magad vagy mégis,

                falusi utcák lombos csendjét

hordod magadban, s éles tőrként

                lelkedig ér az idegenség,

suhan a szél a Duna-parton,

                kigyulladnak a neonfények,

tűsarkakon kopog az este,

                megnyugvást keresne most a lélek

lányok jönnek: szomorítói,

                vigasztalói életednek,

csak egyért szüntelen loboghass,

                csak egyet halálodig szerethess,

mert csak a magány most a társad,

                céltalan az utcákat járod,

magaddal viszed a gyermekszemek

                tüzéből rád hullt tisztaságot,

gondjaiddal egyedül jársz csak

                utcák, terek forgatagában,

vergődsz csak pólustól pólusig,

                akár a magasfeszültségű áram –

meddig inted még türelemre,

                hallgatásra, ki benned lázad,

meddig fojtja beléd a szót még

                valami ősi, félszeg alázat,

meddig hagyod, hogy elorozzák

                jussodat: élni ember módra,

jussod a dalra, igaz szóra,

                hű szerelemre, tiszta csókra;

hányszor szóltál volna már, hányszor,

                sose jutottál el a szóig,

gyönge voltál magasra nyitni

                gátlásaid zárt sorompóit,

minden szándékod vert sereg lett,

                gyáván elfutó, meghátrált had,

magad is megfutamodtál,

                barátja lettél a magánynak,

s mint a sün, ha üldözik, bántják,

                tüskéidből emeltél vértet,

konok némaság, kényszerű gőg,

                hallgatás lett a menedéked,

minden közöny, gúny lehullt rólad,

                nem ért fel gőgöd magasáig,

azt hitted, üresen kongó üstdobok közt

                hangosabb néha a hallgatás is,

magas gőgöd tornyába zárva

                azt hitted, hogy hallgatni könnyebb,

a magányod nyirkos védfalából

                önkínzó, rideg börtönöd lett,

pórázra vert, leláncolt ebként

                nyüszítesz most dacos haraggal,

éjszakáid sötét vermében

                hasztalan viaskodsz önmagaddal,

nem menekülhetsz a szavaktól,

                kísértenek, akár az átok,

korán ért gyümölcsként elhullik

                alig megízlelt ifjúságod,

sorsod: ez az egyetlen élet,

                s véges a napok, évek száma –

szólj, kiálts hát, mert nincs jogod rá,

                hogy belehalj a némaságba,

sorsod: ez az egyetlen élet,

                ideje végre, hogy kilábolj

páncélként rád fagyott közönyödből,

                magad szőtte anarchiádból,

s mint az űrben az égni vágyó

                csillagok is mind megtalálják

a nekik rendelt csillagképet,

                pályájuk galaktikáját –

a külön fénylők önelégve

                meteorként a földre esnek

hasztalanul, nyomtalanul –

                ideje neked is megkeresned

lélektől lélekig az utat,

                a szívekhez vezető ösvényt,

oldjon föl éltető tüzénél

                a megtartó, teremtő közösség,

ha szólani rendelt a sorsod,

                igaz őrzője légy e kornak,

tanúja légy, felelni tudj,

                ha majd egykor vallat a holnap,

ne engedd, hogy fertőzze lelked

                különc becsvágy, kétes dicsőség:

bontsa ki szívedben a verset

                megfontolt férfifelelősség,

élned kell már, amit vállaltál,

                vallanod kell, bármi is vár rád:

magányod porrá égett üszkén

                építsd fel hited Déva várát,

s hittel építsd jövő honunkat:

                az új, tiszta Emberi Rendet,

míg önlelkedben a harmóniát naponta

                újra meg újra megteremted.

 

 

Pogány imádság [100-103.]