Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43700

Kulcsár Tibor

 

 

SZERELMES ÉNEK TELJESSÉGÉRT

 

Állok a kései éjben a hídon,

zajlik a mélység, csobban a hullám.

Ringat az éjszaka zsongva, csitítón,

csillagok dárdaözönje zúdul rám.

 

S míg játszik az emlék, békít a múlttal,

volt szerelemmel, sok régi kalanddal,

múlt tüzek üszkén újra kigyúltan

téged idézlek most a tavaszban,

 

s széttöröm börtönszikla magányom,

melyet rám zártak mostoha évek,

szívem a szélbe kibontva kitárom,

s míg lelkemen ülnek gyáva lidércek,

 

újra kimondom, újra: szeretlek,

s hinni szeretnék újra a szónak,

testünk a csókba ha belereszket,

szemsugaraink ha egymásba fogóznak.

 

Lobogni szeretnék, égni egészen,

hinni egészen, már sose félig,

fél ember az csak, vagy mámoros, részeg,

ki fél szerelemmel is megelégszik.

 

Hinni a vágyó, tiszta szemeknek,

megkapni tőled mindent, mit adhatsz,

önnönmagamra találni tebenned,

s őrizni önzőn, féltve magamnak.

 

Megkapni egy csókban a mindent, a teljest,

mint csöppben a tengert, egy ölelésben

örök, nagy időnek élni a percet,

s újrateremteni tudni elégszer.

 

Kibontom a szívem az esti szeleknek:

új szerelem, jöjj, jöjj, tisztíts meg csak!

Ilyennek akarlak, ilyennek szeretlek,

jöjj, szeress, kedves, hogyha ilyen vagy!

 

 

Pogány imádság [89-90.]