Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43699

Kulcsár Tibor

 

 

BIZAKODÓ ÉNEK A REGGELEKRŐL

 

Szeretem a tavaszi reggeleket,

amikor a hajnali égen

ébredező, szelíd bárányfelhők legelésznek,

s tiszta, sugárzó fényküllők özönével

felkarikázik a kéklő mennyei útra

minden idők leghírnevesebb atlétája:

a felkelő nap,

oda,

ahonnan épp az imént takarították el

a nagy bajuszú utcaseprők

a csillagok ezüst gyöngyporát

s rakéták, meteorok hullt töredékét.

Pajkos kedvű, féktelen szélkölykök

fogócskáznak vidáman körülöttem,

belekapnak borzas hajamba,

ficánkolásukra fölrezzennek

a szendergő útszéli bokrok

s a fák is,

amikor üde zöld reménnyel

kinyújtják zsibongó ágaikat

a tündöklő hajnali fénybe.

Szeretem a tavaszi reggeleket,

mikor a madarak eszeveszett, víg kurrogása

idehallik a térről,

s hallgatom, ahogy lelkesen kivágják

az érces, csengő fortisszimókat,

s talán

e harsány, harsogó zene,

e hangverseny sodró lendülete

indítja el azt az új napot,

ezt gondolom,

míg ajtómon kilépek,

s a csillogó szemű ablakok

sorra szélesre tárják szárnyaikat,

megtelnek az utcák, a terek,

s e sürgő, kavargó áradatban

csak a megfontolt, bölcs toronyórák

mérik talán nyugodtan az időt,

de a munkába sietők

úgy érzik,

még ezek is versenyeznek

s gyorsítják az új nap ütemét,

amikor itt később, ott előbb

csendül fel

az öt,

a hat,

a hét

(ez persze relatív,

s az egész naív okoskodás csak),

de tény,

hogy minden indul, minden éled

a reggellel

újrakezdődik az élet

(tudom, persze, ez is csak látszat:

a fényben alig venni észre,

hogy ők, akik egész éjjel égtek,

most már pislogva le-lezárják

fáradt

szemüket:

aludni vágynak

a neonlámpák,

erre gondolok,

míg a büfében

a sietve reggelizők

éhes, türelmetlen seregében,

jó étvágyú falatozók közt

ropogtatom

a frissen sült kiflivéget,

s arra,

hogy talán

lerázva kezükről a lisztet

s az éjszakát,

a tiszta fehéret,

most indulhatnak épp haza

a pékek).

S mikor újra

elragad a sürgölődő, zajongó utca,

susogó, suhanó kabátok közt

magam is

gyorsabban, fürgébben lépek,

tekintetem

megáll

egy-egy percre

a tűsarkakon ringó lányok

felvillanó, karcsú bokáján,

fehér fogak,

üdvözlő, biztató mosolyok

villannak rám,

szemek emlékét viszem magammal,

mindegyikben

valami kimondatlan

vágy

vagy remény,

vagy elhatározás:

hogy estig

ma biztosan felhúzzák az épülő falat,

megérkezik a megrendelt áru,

s a részeg szomszéd ma józanul kibírja egész nap,

s nem szidja a feleségét meg az istent, meg a rendszert,

hogy biztosan megjön, akit várnak,

s hogy ma végre találkoznak már

az egymást vágyó ajkak és az ujjak,

s ki tudja,

ezen kívül

még mennyi-mennyi más

vágy

és remény

és elhatározás

lobog kimondatlan is a szemekben

(hozzáteszem

a magamét is:

hogy e kusza,

elszórt

szavakból

vers lesz mégis),

az ember

úgy érzi

ilyenkor reggel:

szinte újjászületik a világ,

s levetkezve tegnapi önmagát

úgy indul az új napba, a mába,

mint e kifésült, frissen vasalt ruhájú

csöppnyi kislány az iskolába:

tanulni csak a szépet és a jót,

az igazat,

elnézem őt:

szemében

ez a nagy-nagy tisztaság

olyan,

mint fenn a sugárzó hajnali égen

a legelésző, szelíd bárányfelhők,

mint az éjjeli műszakról hazatérő pékek álma,

mint a szerelmesek első csókja,

mint ez az új napba induló világ,

e nagy-nagy tisztaság,

amire vágyok,

amit tibennetek is keresek,

társaim,

fiatal fiúk, lányok,

amiért szüntelenül kiáltok:

őrizzétek meg szívetekben

s életünkben

a tisztaságot!

 

 

Pogány imád-

ság [91-96.]