Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43694

Kulcsár Tibor

 

 

ÉJJELI UTAZÁS

 

Nézem a vonat ablakából

a távolodó esti várost.

Rám gondolnak már otthon, távol:

szilaj csikóként visz a vágy most.

 

Kökényszemű anyja ölében

útitársam egy szöszke gyermek.

Vasutasok ülnek be négyen,

tán éjjeli műszakra mennek.

 

Nő a jókedv, a derű, s nyomba’

előkerül az elnyűtt kártya.

Rá-rákacsint egyikük lopva

a sarokban egy szőke lányra.

 

Ablakomon szunnyad a pára.

Fények libegnek messze-messze,

mint száz csöpp szentjánosbogárka,

a tó felszínén tavaszeste.

 

Mint őszi felhők, tovaszállnak

a lágy-puha, kormos füstbolyhok.

Virrasztanak a bakterházak,

odábbáll a sok sürgönyoszlop.

 

Ezüstös csendben, dérütötten

alszanak már a barna földek.

Egy-egy szikra a földre röppen

és csókot ad a dermedt rögnek.

 

Az éjbe futnak már a percek,

lent a sínen a kerék kattog.

Társaim is elszenderednek,

megenyhülnek a fáradt arcok.

 

A gyermeknek édes az álma.

Már csak a szőke lány van ébren.

Belemereng az éjszakába,

és csillag gyúl ki a szemében.

 

 

Pogány imádság [10-11.]