Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43683

Kuczka Péter

 

 

ÉBREDÉS A NEVEDDEL

 

Felébredtem. Úgy bujtam át az álom

meleg húmuszán, akár a füvek,

amikor tavasz suttog a határban,

s kidugják a föld alól fejüket,

mert régóta mocorogtak a mélyben,

valami öntudatlan akarat

hajtotta őket, szinte észrevétlen

működő erők; eső és a nap.

Mi űzött engem álmomból az éber,

fönti világba, – kutatni minek?

Az első szó, mit idefönt találtam

a neved volt, békességes neved.

Úgy hajolt rám, mint lombok csendes árnya,

mint patakocskán átivel a híd,

ahogy az anya hajlik kisfiára

s adja tápláló, szelid melleit.

Még nem akartam szememet kinyitni,

de ébredő emlékeimen át

jött, zuhogott és áradt milliónyi

hanggal, fénnyel és színnel a világ,

hogy neved igaz tartalommal töltse,

mert hisz nevedben minden benne van,

a dér, a hold és az ősz haj ezüstje,

a nap, a búza, lámpafény, arany,

víz csobogása, szelek suhanása,

tenger moraja, pusztán messzi tűz,

megszabott pályán csillagok futása,

erő, mely szétvet, növel, s egybefűz.

Igy teltem csurig véled a szivemben,

ezen a decemberi reggelen,

kinn szürkeség volt, nem tudott lehullni

a hó, csak csüggött a hideg egen,

a bérház is felébredt körülöttem,

sustorgó vízcsap, rádió, zene,

a falakon át beszéd brummogása, –

az élet jó és szokott üteme.

S e barátságos hömpölygésben én is

végleg kibújtam az álom alól,

mig nagy útjának mai ütemén is

a reggelbe fordult a földgolyó.

Keltem. Öltöztem. Rágyújtottam. Ettem.

De a neveddel teli volt szivem,

és zsongva zsongott minden tetteimben

a szomorú és édes szerelem.

 

 

Virágom, virágom, (1955) [218-219.]