Krüzselyi Erzsébet

 

 

ŐSZI ESTÉN

 

Ráterült az éj a hervadó vidékre,

    Hallgat a fa lombja, hallgat a madár.

Fent ragyog a holdnak sápadt, méla fénye,

    Ezüstösbe játszik tőle a határ.

Távolabb a bércek feketén terülnek,

    Ezüstös szalagként ott fut a Tisza,

A hold sugarai beléje merülnek,

    És ott ringatóznak hűs habjaiba.

 

Kint ülök sokáig, s mélázok a tájon,

    Oly jól esik itten csöndben, hallgatag,

Általrezeg rajtam egy bús érzés fájón,

    Amint széjjelsütnek a holdsugarak.

Nem tudom leírni, mi szorítja lelkem,

    Reszkető pillámon könny miért rezeg.

Talán az én fájón eltitkolt szerelmem

    Jutott az eszembe, s az illette meg.

 

Vagy tán a sok hulló, sárguló levélke

    S szirmait hervadtan hullató virág;

Beleszáll a lelkem a közelgő télbe,

    És érzi és látja, mily bús a világ.

Ma még süt a napfény, s nyit virág a réten,

    Ma még víg a szívünk, boldog, és szeret;

Holnap talán már a kipusztult vidéken

    A hó-szemfedőn a téli fény remeg.

 

Csak ülök az éjben, csak nézem a tájat,

    És kezemre hajtom mélán fejemet.

Mozdulnak a lombok, hűvös szellő támad,

    S intenek a fákon a kis levelek.

Intenek a fákon, búcsúznak a tájtól.

    Ki tudja, lesz-é még kék nekik az ég.

Búcsúznak a nyári, napfényes világtól,

    Ki tudja, hogy holnap fent lesznek-e még?

 

Kint ülök sokáig, s mélázok a tájon,

    Oly jól esik itten csöndben, hallgatag.

Általrezeg rajtam egy bús érzés fájón,

    Amint széjjelsütnek a holdsugarak.

Nem tudom leírni, mi szorítja lelkem,

    Reszkető pillámon könny miért rezeg.

Fel-felsajog fájón eltitkolt szerelmem,

    Szegény szívemet tán az vérezte meg!

 

 

Magyar nőköltők [314-315.]